A Hollandiában élő és alkotó Neville Tranter színésznek tanult, majd Sztanyiszlavszkij behatóbb megismerése után találkozott a bábozással, amelyet kezdetben ő maga is gyerekszínházi, paravános formában űzött. A bábművész bevallása szerint a bábozásnak mindig is a "felnőtt oldalát" kereste, felnőtt színházat akart csinálni, és orvosolandó jelenségnek tartja, hogy a legtöbb ember ma sem tud arról, hogy létezik felnőtt bábszínház. Színháza, a holland Stuffed Puppet Theatre áprilisban ismét két előadással lepi meg a hazai közönséget.
A bábművész a workshop kezdetétől a legnagyobb gyengédséggel bánik "társával", Zénóval - a méretét tekintve közel életnagyságú bábbal -, hiszen ahogy ő fogalmaz: a legnagyobb tiszteletet érzi bábjai iránt, annak ellenére, hogy már a szó szoros értelmében mindent megtett velük, amit csak lehetett. "Mindig is a színész és a báb közötti kapcsolat érdekelt, ezt igyekeztem minden oldalról körüljárni: hol vannak a határai a bábokkal való munkának, és hol a színésznek" - vallja.
Már a workshop kezdetén átélhetjük az előadó szerint legnagyobb varázslatot: a pillanatot, amikor a színész a bábba helyezi a kezét, egy pillanat alatt életre keltve azt. Vagyis inkább őt. Neville Tranter elmondja: minden egyes alkalommal a közönség szeme láttára rakja a kezét a bábba, mert fontosnak tartja, hogy ne legyen semmiféle titok, egyúttal pedig a néző is részesévé váljon ennek a nem mindennapi csodának, ahogy az élettelen anyag élővé lesz. Zénó egyszer csak felemeli a fejét és körbejártatja rajtunk csillogó kék szemeit: nem kell más, csak egy A pontból B pontba tartó, egyenes mozdulat, és máris egy új társat üdvözölhetünk körünkben.
Tranter hangsúlyozza: sokszor a kevesebb több, hiszen ha össze-vissza, rendszertelenül mozgatjuk a bábot, könnyen összezavarhatja a közönséget - ha viszont kevés, de határozott irányba orientáljuk, a hatás nem marad el. És valóban: meglepően egyszerű - ám fegyelmezett - technika kell hozzá, hogy a báb örüljön (fölfelé, kifelé), szomorkodjon (lefelé), vagy éppen féljen (hátrafelé). A puszta vízszintes, de következetes mozgás sokkal erőteljesebb hatást képes elérni, mint a bonyolult gesztikuláció: "Sok bábos eleinte éppen ezen csúszik el, hogy túl sokat mozog. A megfelelő mozdulat a megfelelő tempóban elérheti a legoptimálisabb hatást" - mondja.
A bábművész egy rövidebb gyakorlatot mutat be Zénón, aki épp megijed valamitől. Ezt a közönség soraiból felszólított szakmabeliek próbálják meg utánacsinálni, több-kevesebb sikerrel: ha nem is ugyanolyan mozdulatsorok születnek, mindegyik jelenet más és más okból csal mosolyt az arcunkra. Zénó mindegyikük kezében más módon kel életre: "A báb olyan érzékeny, hogy ha valaki beleteszi a kezét, az ő energiáit veszi át" - fűzi hozzá a művész. A bábszínész feladatával kapcsolatban az egyik legfontosabb aranyszabály: még csak gondolni sem szabad arra, hogy játszani fogunk. Nem nekünk kell színészkedni, hanem a bábot kell a megfelelő módon, a megfelelő időben irányítani.
"Számomra a színház párbeszéd színész és néző között, a báb pedig eszköz ebben a dialógusban" - összegzi színházszemléletét a bábszínész. A workshop egész ideje alatt olyan érzékenyen figyel oda Zénóra, hogy valóban azt érezzük: nem csak a színész koncentrál minden porcikájával társára, hanem a báb is minden rezdülésével teremtője gondolatait tükrözi vissza. Ahogy a workshop-vezető is rámutat: a bábok igazi varázsa, ami miatt meg tudnak érinteni, abban az ártatlanságukban rejlik, amelyet csak a gyerekekben találunk meg. Nem beszélve a "200 százalékos" koncentráltságukról, ami a halandó színész - egyébként ritka - száz százalékát is kenterbe veri.
Élet és halál testesül meg bennük, hiszen a színész egyetlen mozdulattal életet adhat nekik, de ugyanúgy el is veheti azt. Ha egy báb hal meg a színpadon, az azért tud nagyon felkavaró lenni, mert ő - akkor és ott - valóban meghal. És vele mi is meghalunk egy kicsit.
