A Budapest Balett Zsámbékon

- Bécsben születtem 1965. január 15.-én. '74-ben kezdtem a bécsi Balettintézetben. Ott 15 éves koromban diplomáztam le, mint balett táncos. Továbbképzésre jöttem Magyarországra az itteni Balettintézetbe. A budapesti Balettintézetet is elvégeztem két év alatt, ami azt jelentette, hogy továbbképzésként kilenc évet végeztem két év alatt. Így két diplomával rendelkező balett táncos vagyok illetve voltam, mert most már nem vagyok aktív.

- Hogy került Bécsbe? Tökéletesen beszél magyarul?

- Igazi osztrák vagyok, a magyar nyelvet csak hallás után tanultam meg. Hiszen nekem nincs magyar rokonom, senki. Ha hazamegyek Bécsbe, akkor csak németül beszélhetek a rokonaimmal.

- És itt ragadt?

- Nem teljesen, mert amikor a budapesti Balettintézetet elvégeztem, két évig a müncheni Operaháznak voltam a tagja. Utána visszakerültem Magyarországra a Győri Baletthez még Markó Iván ideje alatt 1985-ben. Itt csak egy szezont töltöttem - mert nagyon sok felkérésem volt szerte a világon -, magam Ivánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet, de ez részletkérdés, egyébként a kollegák nagyszerűek voltak. De hát nem lehet mindenki mindenkinek szimpatikus, ezzel nincs is probléma. De nem tudtam úgy kibontakozni, mint ahogy egyébként azután kiderült.
Tehát nagyon sok helyen táncoltam, nagyon sok fontos és jó szerepet, s többek között Markó Iván után elmentem Kanadába a Calgary City Baletthoz. Attól kezdve nem voltam semmilyen színháznak igazán a tagja, mert hála istennek volt annyi felkérés, hogy vendégként szerepeltem mindenhol. Inkább karakter szerepeket táncoltam, azt viszont tényleg szerte a világon: Isztambultól kezdve Lengyelországban, Olaszországban, Kanadában, Németországban, Ausztriában

- Bocsánat. Ezt a karakter dolgot azért meg kell magyarázni, mert nem látnak minket. Ön hány centi magas?

- 194 cm vagyok. Igen, és abszolút őszintén: nem a szép emberek közé sorolom magamat, inkább az érdekes és karakteresek közé tartozom szerintem. Ha technikailag el is tudtam volna táncolni egy Hattyúk tavát, mert nekem belülről sem ez jön. Táncoltam nagyon-nagyon sok szerepet - a Magyar Állami Operaházban voltam az egyik Don Quijote, a Makrancos Katában Hortenzió stb. - most nem is tudnám őket végig sorolni.
És többek között, lettem volna a Madách Színházban, a Macskákban a Mephistoles, és az első előadásom előtt két órával elszakadt az achillesem. Miután ezt a balesetet elszenvedtem abba akartam hagyni. Többek között ezért, mert az a gondolatom támadt, hogy ha a jobb lábam úgy tud elszakadni, hogy csak egy lépést tettem, és nem is táncoltam. Igazán egy üzemi baleset volt, színpadon is volt, de nem táncoltam, hanem álltam a színpadon és néztem a világítást. Igazán egy olyan lépést tettem, mint bárki más bárhol az utcán, és egyik pillanatról a másikra elszakadt az achillesem. Gondoltam arra, hogy lehet, hogy a másik lábam is annyira rossz állapotban van, és közben kiderült rólam, hogy asztmás is vagyok.
Igazán ezért nem folytattam ezt a pályát azon a szinten, ahol ezt régen tettem, sőt, ezt régen abbahagytam.

- Sőt, egy időben nem voltam egyik színháznak a környékén sem, hanem egész más jellegű üzletekkel foglalkoztam: volt autóalkatrész kereskedésem, meg volt szolárium stúdióm. Nagyon sok mindent csináltam, amíg az egyik nagyon jó barátom, László Péter a Madách Színház balettigazgatója volt és fölkért engem arra, hogy a Madách Színházban én legyek próbavezető és balettmester, amit én nagyon szívesen elvállaltam. Ő egyébként egy nagyszerű koreográfus és nagyon nagyszerű ember, nagyon sok mindent köszönhetek neki.
Abbahagytam az összes többi üzleti dolgot, amit addig elkezdtem, visszamentem a színházhoz és a Madách Színház ideje alatt - egyébként megint csak László Péter révén -, nagyon sok felkérést kaptam a televízióban, hogy elkezdhessek koreografálni. Az egyre több felkérés arra ösztönzött, hogy abbahagyjam a Madách Színházban a próbavezetést meg a balett mesterkedést és már, mint koreográfus próbáljak érvényesülni. Több mint 120 TV műsort koreografáltam meg, és 24 színdarabot, ebben van opera, operett, musical és balett.

Legeslegelőször úgy hívták - mert egy Karrier Kft. nevű cégben voltam benne - és ezért lett Karrier Tánckar. Azután egy másfél év múlva a saját nevemet viselte: Kropf Táncegyüttes. Azonban most nem rég kaptam lehetőséget Budapest Főpolgármesterétől - természetesen mi kértük meg a jogát -, hogy használhassuk a Budapest városnevet.
Jelentkeztünk nála, küldtünk egy referencia anyagot és végül is az a válasz jött vissza: "Gratulálok és használhatják a nevet". Én ennek nagyon örülök, hogy én, mint osztrák, Budapest város nevét használhatom. Valóban örülök és büszke vagyok erre, mert külföldi vagyok, de most közlöm mindenkivel, hogy nekem sokkal nehezebb, mert nekem nincsenek szüleim, nincs anyagi hátterem, nincs protekcióm, hanem azt, amit elértem, abszolút a saját magam erejéből értem el és én erre büszke vagyok.

- Érdekes, mert nagyon sokan azt mondják, hogy már nem is vagyok osztrák, már magyar vagyok. És valóban így van, ha most valaki megkérdezi tőlem, hogy a magyar nyelvet hogy hallom, akkor azt tudom mondani, hogy 20-25 évvel ezelőtt hallottam a nyelvet. De ma már annyira értem, hogy nem tudom, hogy hogyan kell hallani. A lányom 12 éves és Magyarországon született, magyar és Budapesten él, az édesanyja is magyar. Mi sajnos elváltunk, de a lányommal nagyszerű kapcsolatom van és, ő is ideköt valamilyen szinten, mert attól függetlenül, hogy nem lakom velük, sokat találkozom a gyerekemmel. Szóval, ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy mint osztrák, hogy érzem magam Magyarországon, azt tudom mondani, hogy a nyelvet megtanulni rendkívül nehéz, szinte lehetetlen. A mai napig is elkövetek olyan hibákat, amin mások nevetnek. Nevetséges is, mert nagyon sok mindent megtanultam ebből a nyelvből és mégis hibázom.
- A másik: van a magyaroknak egy olyan mentalitásuk, ami más, mint az osztrákoké, ami részben jó, részben számomra szokatlan és ezért nem feltétlenül mindenben előnyös. Én már megszoktam az itteni életet, már nem tudom azt mondani, hogy hogyan érzi magát egy osztrák. Inkább azt kéne megkérdezni tőlem, hogy hogyan érzi magát egy osztrák, amikor visszamegy Bécsbe.

- Én a Volksoper-nek lettem a tánckar vezetője. A balett igazgató: Harangozó Gyula. Őt régóta ismerem és számomra egy példakép. Nagyszerű táncos volt és egy nagyszerű balett igazgató, tíz éven keresztül vezette a Magyar Állami Operaházban a Magyar Nemzeti Balettet. Ő kapta azt a megbízást, hogy Bécs városában a Stadtsoper-t, a Volksoper-t és a Balett Intézetet vezesse, mint igazgató és művészeti vezető.
Azt azonban tudni kell, hogy ahol idáig három igazgató volt, most ő egyedül olyan szinten nem tudja megoldani, hogy mind a három helyen egyszerre ott legyen, ezért kinevezett engem a Volksoperhez a tánckar vezetőjének. Ami azt jelenti, hogy én vezetem a társulatot, de ő az igazgató. Most kétlaki életet fogok élni. Magyarországon van egy házam, itt a lányom, az együttesem.

- Ha Ön kimegy Bécsbe, akkor itt a gyakorlati munkát ki irányítja?

- A barátom és kollegám, Nádasdy András aki jelenleg a Magyar Állami Operaház tagja. Ő most 35-36 éves, még a színpadon áll, de lassan bele fog nőni mellettem ebbe az új szerepbe.

P.S.

- Amikor megtörtént velem a baleset a Madách Színházban, akkor László Péter - akit említettem a riport alatt -, neki köszönhetek egy olyan számot, amelyet szerintem az egész ország ismer, csak nem tudják, hogy én voltam. Máté Péter emlékére egy kézpantomimot csináltam.
Bementem egyszer egy céghez egy nagy színházi rendezvényt kellene csinálnom. Engem kerestek meg, nem én pályáztam erre a dologra és hívtak egy megbeszélésre du. 3-ra egy pénteki napon. Bejelentkeztem az igazgatónál három előtt öt perccel és a titkárnő azt mondja:
Igazgató úr, itt van Kropt úr, tudja az aki a rendezvény miatt jött.
Ja, akkor jöjjön be
Mondom én magamnak, szerintem ezért felesleges volt eljönni, na minden esetre én bementem. Az igazgató ott ült a papírok előtte, egyszer csak felemelte a fejét, és mosolyogva azt mondta:
Hát maga az, aki mutogat!
Azt gondolom, hogy ennél azért többet csináltam a világon (nevet).

A fotók a Carmina Burana című előadás próbája közben készültek
Fotó: Peti Péter, Ajpek Orsi (2005-07-13)