Talán ebben rejlik Schiff csodálatos virtuozitása. Keze könnyű, szinte szállongott a billentyűk fölött, szemmel láthatóan saját magát is szórakoztatta. Arcán helyenként felvillanó mosolyból úgy tűnt, elégedett volt játékával. A sikeres koncert befejezését felállva tapsolta végig a közönség, az un. standing ovation a tetszésnyilvánítás legmagasabb formája Amerikában. Pár nap múlva a napilapok kritikusait olvasva, elégedetten nyugtáztam és egyben érthetőnek találtam Schiff sikerét Amerikában. Mindkét kritikus felsőfokú jelzőket használva írt terjedelmes recenziót a koncertről.
A sikeres koncert végén meglátogattuk a fáradt művészt az öltözőjébe, majd az előtérben, nem éppen a legesztétikusabb környezetben lencsevégre kaptam Chicagóban Rost Andreát és Schiff Andrást.
Rost Andrea és Schiff András. | fotó: Harmath István
Georges Bizet Carmen című operája nyitotta meg a Lyric Opera of Chicago 51. évadát. Rost Andrea az őszi sorozatban nyolc előadáson énekelte Micaela szerepét. Alaposan beindult a Lyric gépezete és ezúttal egy Rossini és egy Puccini operáról szól a beszámoló. Gioacchino Rossini La Cenerentola ? Hamupipőke, Cinderella ? című operája manapság ritkán kerül bemutatásra a világ jelentős operaszínpadain. Ennek oka abban rejlik, hogy ritkán akad olyan énekes a fontos tenor és mezzoszoprán szerepekre, akik tökéletes sikerre tudják vinni az olasz mester bel canto stílusú remekművét. A címszerepet éneklő bolgár mezzo, Vasselina Kasarova mellett a perui tenor Juan Diego Flórez az a két énekes, akik ebben a műfajban az abszolút legjobbak manapság a világon. Rossini alaposan megvárakoztatja a nézőit, amíg az opera eljut izgalmas pontjaihoz, a nagyszerű tenor és mezzoszoprán áriákhoz. Különösen a kitűnő tenor nevét ajánlom olvasóim figyelmébe, aki Ramiro herceg szerepét szenzációs énektechnikával prezentálta. Juan Diego Flórez torkából úgy repkedtek a magas C-ék, mint Cape Kennedyről az űrrakéták. Maestro Bruno Campanella a bel canto operák nemzetközi hírű olasz specialistája, kinek pálcája alatt nagyszerűen forrott eggyé az előadás. Az 1969-ben készült produkció, a kiváló francia díszlet és jelmeztervező, néhai Jean-Pierre Ponnelle alkotása 36 év után is remekül állja a helyét Hamupipőke mesevilágában.
Színpadkép a La Cenerentola második felvonásából.
Fotó: Robert Kusel
Giacomo Puccini Manon Lescaut című operájának előadása a francia Olivier Tambosi tradíciókhoz hűséges rendezésében tökéletesen összekapcsolódott a német díszlet és jelmeztervező Frak Philipp Schlössman munkájával. A változatos színpadképek: francia kisvárosi tér, az előkelő hálószoba, a börtön Le Havre kikötőjében és végül a puszta sivatag New Orleans környékén pontosan beillettek Puccini elképzelésébe, amint a két kitűnő principális énekes, a finn szoprán Karita Mattila Manon Lescaut és az orosz tenor Vladimir Galouzine Des Grieux szerepében. Mattila a darab elején kissé idősnek tűnt a tinédzser Manon formálásához, később elfogadhatóbbá vált az érett kokott szerepkörében. Puccini operáit következetesen két-három különböző szoprán hangra írta, ezért is olyan nehéz tökéletes Mimit, Cso-cso-szánt vagy Manont találni. Talán éppen ez volt az oka annak, hogy Mattila színészi alakítása valamivel felülmúlta énekesi teljesítményét, tökéletes Puccini heroine ? hősnő ? nem létezik. Vladimir Galouzine eget rengető hangerejével helyenként már-már túllőtt a célon, azután szebben és kissé visszafogottabban énekelt. Hatalmas hang, pazar színészi alakítás, remek tenor. Szerencsésnek mondhatja magát az a társulat, amely évről évre szupersztárokkal töltheti meg szereposztásait. A zenekart Bruno Bartoletti vezényelte, aki 1956 óta dolgozik a chicagói Lyric Operánál. Az idős karnagy, remek muzsikus - egy időben a társulat zeneigazgatója volt -, aki közel hatszáz operát dirigált a Lyricben, a zenekari árokból az elmúlt 49 év alatt.
Karita Mattila ? Manon, és Vladimir Galouzine ? Des Grieux szerepében Puccini: Manon Lescout című operájában.
Fotó: Dan Rest
Harmath István (Chicago)
