A commedia dell'arte lehetőségei ma című workshopon azt kutatják, hogyan viselkednének a közel ötszáz éves műfaj figurái Arlecchinótól Pantalonéig, ha kortársaink lennének. Azt bizonyítandó, hogy nem egy letűnt, múzeumi játékmódról van szó, egészen bizarr helyzetekben láthatjuk viszont a maszkos alakokat: New Yorkban bolyongó elveszett magyar színészként, krisna-hívőként és drogdílerként, Irakban szolgáló amerikai katonaként és öngyilkos merénylőként, Colombo szerepében, de van itt Arlecchino és Brighella macska formájában is. A műfaj eredeti céljaitól nem eltérve a rövid, alig húszperces jelenetekből nem hiányzik a nevettető társadalombírálat sem. A vén, inkontinens, macskáival ékszereket ellopató zsugori orgazdát vagy épp a hírtelevíziókat ugyanúgy kifigurázzák, mint az amerikai rendőr sztereotípiáját. A (gyakran halandzsa) szöveg és látvány a szabályoknak megfelelően kevéssé hangsúlyos, a színészek a rögzített szcenáriumot rögtönzésekkel a széles gesztusok nyelvén keltik életre. Az improvizációs készség akkor jön jól, például Baksa Imrének, amikor a színpadi macska maszkokra egy bátor, mi több, harcias pincsi heves ugatással reagál. (A kutya aztán a színpadon természetesen már nem annyira vagány, mint előtte.)
Igaz, néha az az ember érzése, hogy a maszk csak ürügy, és anélkül is ugyanúgy hatna a jelenet, legfeljebb többet látna a színészek mimikájából. Furcsa módon ezt a három "hozott" szcenáriumnál érezni inkább, amelyek bár rövidek, mégis helyenként lassúnak, elnyújtottnak hatnak. Visszaigazolást adnak ebben azok a többnyire kisiskolás korú nézőtársak, akik már több előadáson vannak túl, így komoly összehasonlítási alappal rendelkeznek, ugyanis minden délután mást láttak. A ritmustalan percekben nézelődni, beszélgetni kezdenek.
Ezzel szemben a "kívánságműsorban", amikor bátran kérhetnek helyzeteket vagy karaktereket, a tiszta improvizációkban pontosan működni látszik a technika. Valaki azt kéri, mutassanak rendőröket. A két olasz színész, Andrea Collavino és Giorgio Branca aztán olyat mutat, amitől egyszerre világossá válik, mennyire időtálló és korszerű a commedia dell'arte. (És persze az, hogy sztereotípiák ide, sztereotípiák oda, nekik ez a vérükben van.)
A közönségreakció itt sem marad el: egy kiskölyök visszalő rájuk. Nem kell neki kétszer mondani, hogy menjen fel a színpadra, és ott intézze el a rend őreit. Üt-vág, rúg, bokszol - de tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez csupán játék. Mozdulatai, bár pontosan kivitelezettek, nem igaziak, nem erővel teliek. Élvezi, amit csinál, mert lehetőséget kapott, mert figyeltek rá. És ekkor beugrik egy sok évvel ezelőtti előadás megdöbbentő és megható pillanata egy fél metrómegállóval odébbről. A Tótferi a Bárkáról, meg az abban bevonuló nyolcadik kerület. Beugrik az otthonosság, és az, ahogyan Simon Balázs ennek a helynek, velük partnerként akar színházat csinálni, hiszen a műhelybemutatók témáit is deklaráltan a roma többségű környék legendáiból, történeteiből merítik. A rész-végeredmény szeptember közepén Zsámbékon lesz látható Matt címmel, és ez előrevetít egy őszi előadást is. Ha azt látja ugyanez a publikum, talán már a színpadi alsónadrágra vetkőzés sem vált ki heves, a zavart vihogástól a laza köcsögözésig terjedő reakciókat.
