Tornyi Ildikó a Vígszínház ifjú színésznője épp, hogy túl van első főszerepe, a Lila ákác bemutatóján, már készül A Kertész kutyája című Lope de Vega vígjátékra. Még főiskolásként mutatkozott be a Tévedések vígjátékában és a Modell című előadásban. Pályaválasztása nem volt tudatos, elmondása szerint csak az élet hozta így.
- A már kipróbált három különböző színpadi környezet közül melyiket érzed igazán közel magadhoz?
- Mostanában szerencsére sok lehetőséget kapok, így kipróbálhatom magam különböző helyzetekben. Erősen meghatározza még a közérzetemet is, hogy éppen melyik helyszínen dolgozunk. A Víg nagyszínpada nekem óriási, sokkal jobban félek tőle, mint a Pesti Színház színpadától, amely sokkal kisebb és családiasabb. A szívem csücske azonban a Házi Színpad, hiszen az még apróbb, intimebb - ott osztálytársaimmal a Plasztilin című előadásban játszom. A Kertész kutyája próbái alatt most másodjára nyílt alkalmam a nagyszínpadot megszokni, és nagyon remélem, hogy a félelmem elmúlik - minden egyes nap ezzel a gondolattal kelek fel.
- Segít feloldódni a játékban az, hogy a Modell című előadásban nézők között is játszotok?
- Jó köztük lenni, mert érezzük, hogy mit reagálnak, szeretik-e a darabot, vagy amit csinálunk. Az teljesen másfajta helyzet, amikor két centire van tőled a közönség.
- Van valaki a társulatban, akihez közel kerültél, aki tanácsokkal lát el?
- A Tévedések vígjátékában nagyon sok fiatal játszik, ott Pindroch Csaba volt a legtöbb jelenetben a partnerem. Az ő mentalitása olyan, hogy az ember azonnal feloldódik mellette. Csőre Gábor is segített, Hegyi Barbara pedig sokat viccelődött. A rendezőtől Eszenyi Enikőtől hasznos tanácsokat kaptam, hogyan kell a nagyszínpadot használni. Könnyített a helyzeten az is, hogy a főiskolás társaimmal voltam, öten mentünk kis fiókák a nagyok közé. Teljesen feloldódni akkor még nem tudtam, viszont a Modell című előadást az osztálytársaimmal együtt játszottuk, ott már szinte tökéletesen éreztem magam. A Lila ákácban is az egyikük, Telekes Péter (Pepe) a közvetlen partnerem. A darabot Forgács Péter rendezte, aki osztályfőnök-helyettesünk volt Marton László mellett. Tehát nem csak rendező, hanem egy minket nagyon jól ismerő ember is, szinte barát, aki úgy tud instruálni, hogy az igazi, közös műhelymunka lehet. Most már megértettem, hogy valódi jó munkát csak jó társulatban lehet végezni.
- Miben más az, hogy most Eszenyi Enikővel együtt játszol, aki nemrégen a rendeződ volt?
- Még nagyon az elején járunk, de sokszor érzem azt, hogy még mindig a rendezőm. Anno sok dolgot mondott el arról, hogyan kell a nagyszínpadi környezetben dolgozni. Ez még mindig a fejemben van és próbálok is ahhoz igazodni. Közben pedig lehet, hogy nem kellene, mert ezt a darabot nem ő, hanem Ács János rendezi, aki egy teljesen más játékstílust követel meg, tehát olykor el kell felejteni, amit Eszenyi mondott, sokszor viszont észben kell tartani.
- Pályakezdő lévén még sok szerep áll előtted, mégis melyeket szeretnéd mindenképpen eljátszani?
- A Lila ákác alatt nagyon megszerettem Szép Ernőt. Az ő világa, vagy Molnár Ferenc, Szomory Dezső némely darabja most közel állna hozzám. Szerepálmom pedig....régen mindig Szonja akartam lenni, az a vágyam, hogy Csehovot egyszer jól játsszak. Azt mondják, hogy Csehov és Shakespere szerepeit a legnehezebb megformálni. Most elsősorban naivákat alakítok, amiben az a nehéz, hogy előbb vagy utóbb sírni kell és én ezzel mindig küszködtem. Nehéz, mert az ember érző lény és nem érezhet minden este ugyanúgy, vagy nem gondolhat ugyanarra. Nincs mindig azonos állapotban. Forgács Péter mondta azt, hogy nem elég megtalálni a szereplő érzéseit, meg is kell tartani azokat. És ehhez kell a kulcs, hogy aznap este mi az, ami miatt sírni, vagy nevetni tudok.
- Mikor kezdesz ráhangolódni a szerepre?
- Most már szinte beállt dolog, hogy Pepével a Lila ákác előtt négy, fél öt körül összeülünk és végigdaráljuk a szöveget. És azzal már lelkileg is átvesszük a szerepet. Azért is szerencsés olyan partnerrel összekerülni, akit már négy éve ismersz és szinte a testvéred, mert közösen tudtok praktikákat kitalálni.
- Előadás után mikor tudsz megint önmagad lenni?
- Sokszor nem tudok az előadás után megszólalni. A főiskolai vizsgákon is mindig én voltam az utolsó, aki átöltözött. De lehet, hogy akkor jó, akkor játszottam jól, ha utána még negyed óráig csak bambulok.
- A hétköznapi életedre is jellemző ez az érzékenység?
- Nem tudom, mennyire vagyok érzékeny. Valószínüleg az embernek annak kell lennie, hogy ezt a szakmát válassza és végig csinálja a főiskolát, egy-egy előadást. Tehát muszáj annak lennie. De nem is tudom, mi volt előbb: én lettem érzékenyebb, mióta ezen a pályán vagyok, vagy eleve az voltam.
- Van valamilyen színházzal, színpaddal kapcsolatos babonád?
- Van, de titok! A Lila ákác úgy kezdődik, hogy röhögőgörcsöt kapok. Az előadás előtt van egy babonám, vagy szokásom, hogy azon az estén éppen min kap el a nevetés. De hát azok titkosak!
- Végül is mikor döntötted el, hogy ezt a szakmát választod?
- Nagyon későn. Tudom, mindenki azt várja, hogy azt mondja az ember, hat éves korom óta színésznő akarok lenni, mert láttam egyszer egy nem tudom mit és azóta... Hát, velem nem így volt. Én zongorista akartam lenni. Hat évig zongoráztam általános iskolás koromban, bár nagyon lusta voltam, nem eleget foglalkoztam vele, végül a tanárnőm lebeszélt róla. Ajánlott viszont egy meglehetősen szabadelvű iskolát, ami kicsit talán ilyen művészlelkeknek való. Így kerültem Debrecenbe az Ady Endre Gimnáziumba, ahol valamilyen furcsa módon ének szak helyett a dráma tagozatra jelentkeztem. A tanárok, bár láttak bennem valamit, nagyon nem szerették, hogy lusta dög vagyok és soha nem tanulom meg a szövegeket. Harmadik év végén egyértelmű döntés elé állítottak hogy akarom-e én ezt igazán. Az utolsó évem így arról szólt, hogy teljesen átadom magam a színészetnek. Felvételiztem, felvettek. Így hozta az élet, igaz, inkább csak a véletlen szülte. A barátnőm mindig azt mondja, ?Ildikó, túl szerencsés voltál eddig, egyszer kapsz majd egy akkorát, hogy nem tudsz felállni?. Mostanában mindig csak azt érzem, amit Manci mond a Lila ákácban: ?Te édes jó Isten, te aranyos! Hát hogy nem felejtettél el engemet is teremteni??
Az interjút készítette: Lucz Viktória
