Két, eredetileg egymástól független kompozíció, két önálló entitás különös találkozásának lehetett tanúja, aki szerdán este a Magyar Nemzeti Galériát választotta színházi feltöltődése színhelyéül. A már szeptember 18-a óta látogatható Belső utak képei - Art brut Ausztriában és Magyarországon című időszaki kiállításhoz kapcsolódva ugyanis ezen az estén Elek Szilvia A varázsló kertje című dokumentumdrámája Csáth Géza szellemét idézte elénk. Az előadás, amelyet Elek Szilvia és Jordán Tamás közös rendezésében a Nemzeti Színház 2008. áprilisában mutatott be, ezúttal elsősorban nem a produkció, hanem az előadás különleges helyszíne révén szolgált meglepetésekkel. Dokumentumdráma lévén az előadás nem egy életrajzi vagy éppen fiktív történetre fűzi fel Csáth Géza életét, sokkal inkább benyomásokból, napló- és műrészletekből, illetve a korabeli Budapest hangulati elemeiből építi fel érdekes montázsát. Az art brut - a lelkileg, illetve mentálisan sérültek és társadalmon kívüliek "csiszolatlan" alkotásaira használt stílusdefiníció - témaköréhez jól illeszkedik a zaklatott életű író egyénisége, hiszen amellett, hogy a magyar irodalom egyik meghatározó alakja, elmeorvosként és labilis elmeállapota okán ő maga is szoros kapcsolatba hozható az említett képi világgal. Természetesen az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Csáth festőként és muzsikusként is tevékenykedett: nem véletlen, hogy az előadás legerősebb pontját a festményeiből felépülő, kivetített összeállítás és kiadatlan zeneműveinek megszólaltatása adja. A hatalmas vetítővásznon fel-feltűnő Csáth-festmények némelyike ugyanazt a kísérteties, felkavaró hatást váltja ki a nézőből, mint pár perccel korábban a nem kevésbé csodálkozásra késztető art brut-kiállítás őszinte, nyers képei. "Az elmebaj, úgy tűnik, felszabadítja az ember elméjét, szárnyakat ad neki, és megerősíti látnoki adottságait" - olvashatjuk a kiállításon Jean Dubuffet francia festőművész gondolatát, amely A varázsló kertje című előadás tükrében csak még határozottabb értelmet nyer. Miklós Marcell, a Nemzeti Színház fiatal színésze Csáth megformálójaként elementáris erővel viszi el a hátán az előadást, ami a színházi produkcióra nem berendezkedett Nemzeti Galéria kevéssé szerencsés akusztikája ellenére is élvezhetővé teszi azt.
A teltház bizonyítja: a közönség fogékony a különleges környezetben rendezett előadásokra, az ellenállhatatlan atmoszférát pedig kétségtelenül fokozza az is, hogy a galéria második emeleti csarnokában álló, Adoráló angyal című, hatalmas Donner-szobor jótékonyan épül be az orvosi rendelőt imitáló díszletbe. Kiállítás, tér és előadás így fonódik múlt és jelen bizarr egyvelegévé.
