Egy démon, amely képtelen megijeszteni az embereket, nyilván marginalizálódik, majd lecsúszik a szellemek világában. Bekkankó kitaszított lesz az ördögarcok között, miután kiderül, hogy inkább nevetséges, mint félelmetes. Démontársai gúnyolódnak vele, a Hegyek Istennője pedig egy temetőbe "száműzi" a hegy tetejére, hogy ott takarítsa magányosan a sírokat, sepregesse a virágszirmokat.
Közben a közeli hegyi faluban egy vak lányka, Juki meséje bonyolódik: édesanyja nem él, apja egész nap vadászik, a falubeli gyerekek meg gonosz tréfákat űznek vele, kihasználva, hogy nem lát, kígyót-békát visznek ajándékba neki. Egy nap azt kéri az apjától, hogy vigye fel a temetőbe az anyja sírjához, és hagyja ott egész napra, hogy a földi életből eltávozott szülőjét megetethesse finom ételekkel, és beszélgethessen vele. Így találkozik a meg nem értett démon meg a világtalan szépség, és így kezdődik nehéz szerelmük tragikus, ám mégis megtisztító erejű története, amely a dalok és a pantomimikus játék segítségével a legkisebbek számára is átélhető.
Novák János rendező és zeneszerző munkája felidézi a távol-keleti szigetország színjátszó kultúrájának hagyományait, ugyanakkor az európai tekintetnek kedvező módon az ehhez nyilván kapcsolódó brechti színház lehetőségeit is kihasználja fondorlatosan. A mellékszereplők által vitt "bohóckodós" narráció, a maszkok, az igazán jó, kántálós dalok segítenek abban, hogy a történet ne a fájdalmakról szóljon, ezzel mintegy újra traumatizálva néhány, esetleg a halál dolgában már érintett kisgyermeket. Inkább a mélyben rejtőző titkok értékeit erősíti a megjelenítés, a hirtelen gyorsuló és lassuló, harmonikus mozdulatok, a színpadon kívül is járkáló színészek, a lecsupaszított díszletek, a jelzésszerű jelmezek, a hófehér, a vérpiros, az éjfekete.
Kiderül, hogy a félelem szülte előítéletekből eredő erőszakot legyőzi a humor, a kirekesztett ember magányára pedig gyógyír, ha "rokon lélekre" talál, akár a szellemek között. A végén az apa, mert félti gyermekét, önkéntelenül is szétszakítja a szerelmeseket. A görög tragédiákat és Freud esetnaplóit idézi a jelenet, amikor Bekkankónak pusztulnia kell, de mégsem, mert inkább egy hamisítatlan metamorfózisnak leszünk tanúi. Joki látni kezd, és kedvese halála az első, amit végig kell néznie, hogy aztán látóból, tisztánlátóvá váljon, démonruhát öltsön és Bekkankó-Jokivá változzon.
A darab végén nehezen távoznak a feltöltött gyerekek, táncolnak még, éneklik a dalokat, furcsa "karate" mozdulatokat végeznek, úgy tűnik a nó-színház teljesen bejön nekik. Kérdezősködnek, hogy van ez, milyen a halál, mi a szerelem, kik azok a szellemek, vigyázni kell, hogy az ember még idejében jól válaszoljon nekik, vagy legalábbis jól térjen ki a válaszok elől.
Asaya Fujita
A Bekkanko-Oni-t - mert ez az eredeti japán darab címe - Akira Saneto irta. Nem tudni miért, de keveset emlegetik a nevét, pedig több, sikerrel színre vitt meséje van. Egyébként meg bizonyos helyeken úgy a normálisabb, ha egy darabhoz a rendező nevét kötik, az író, az adaptált a másodlagos, hiszen jó esetben nem valami novellamásolatot látni a színpadon. A Kolibriben is Asaya Fujita nevén fut a darab és Novák János (az itteni rendező, egyben a színház igazgatója) őt hívta meg a bemutatóra. Egyébként azért rendezte meg Novák a darabot, mert látta Montreálban egy fesztiválon a Fujita-verziót.
Fujitát kérdeztem, egyebek között az íróról is. Azt válaszolta, hogy az íróval jó barátságban van, már több meséjét is rendezte, de ez volt eddig a legsikeresebb. A színház esetében szerinte is az adaptáció a fontosabb, ezért igyekszik, hogy minél több változatát nézhesse meg a Bekkankónak. A drezdai volt eddig a kedvence, ahol a démon halála egyben égi mennyegzővé is válik, aranybarna festékkel kenik be egymást a szerelmesek és ugyanolyan színűek lesznek mindketten, mire a dráma véget ér.
Nagyon szerette a Novák-féle verzióban, hogy utalt arra az ősi állapotra, amit a hagyományos ázsiai színház őriz, amelyben a színpadi műfajok még nem váltak szét, amelyben az ének, a beszéd, a mozgás, a gesztusok egyensúlyban vannak. Novák János, a rendező is csatlakozott a beszélgetéshez, és elmondta, hogy részéről nem a puszta színpadi hatás volt a cél, szerette volna a nó-darabokat felidézni azzal, ahogy a démonok elmesélik a történetet, tulajdonképpen mielőtt a cselekmény lejátszódik, és az egyszerű mesélést pedig a démonok tánca, valamint a maszkok meg a zene ellensúlyozzák, értelmezik.
A Kolibriben bemutatott darab igazi erénye, hogy a "népszínházat" valósítja meg, és rámutat, hogy ez a különböző hátterű gyerekeknek mennyire könnyen értelmezhető, hiszen ebben a világban egyenrangúnak érzik magukat. A színház iránti bizalom később persze tönkretehető, de számít a jó alapozás.
Amúgy meg hinni kell abban, főleg egy gyereknek, hogy akár a kiközösítettség együttes megélése árán, de csakis a közös érzelemvilág talaján virágozhat a szerelem.
