Amikor én láttam a Zsámbékon A D. J., avagy az istentagadó büntetése című produkciót, ami a Don Giovanni Paizs Miklós által írt, mai világunkhoz igazított változata, éppen égszakadás, földindulás volt, mintha máris megnyílna a föld, ripsz-ropsz itt lenne a végítélet, ami bűnei miatt elemészti a nőcsábász hőst. A kiadós égi áldás miatt pedig fuccs a szabadtérnek, nem játszható az előadás a zsámbéki rakétabázis új helyszínén, egy gyönyörű kis amfiteátrumban. Esőben megmutatják a helyszínt, a szívem szakad meg, hogy beszorulunk egy szürke rakétasilóba, ahová éppen buzgón telepítik át a szükséges kellékeket, technikát. Még gyérek a nézői széksorok, azt hiszem, ilyen cudar időben csak páran leszünk, rokonok, ismerősök, meg néhány szakmai megszállott. Ehhez képest jönnek és jönnek az emberek, minden lehetséges széket, padot benyel még a rakétasiló, szereplők és közönség, a lehetetlen körülmények ellenére, nagyon akarják ezt az előadást. Félek is, hogy mi lesz ilyen körülmények között, de a diákos hevület sok mindenen átsegít.
Simon Balázs rendező jelzi, hogy mindjárt kezdenek, majd ahelyett, hogy kezdenének, ő áll ki a publikum elé és mondja el, hogy ez egy félkész produkció, kísérlet, munkabemutató, vannak itt kritikusok is, írjanak róla, de vegyék figyelembe a figyelembe veendőket, meg majd nézzék meg az alkotói folyamat következő részét is. És közben Simon élénken gesztikulál, szemei ezerfokos lázban égnek, hevül maga is, mialatt izzítja a közönséget. Ebben az esetben a rendező a produkció szerves része. Bár amúgy nagyon bírnám, ha néha azért el is készülne egy-egy előadással, tavaly például a meglehetősen félkész állapotban lévő ? különben talentumos ?, intellektualizált lokálkabaréval, a Szorongás orfeummal rukkolt elő a Millenárison. Akkor is volt tempótlanság, akadtak elnagyoltan megírt szövegrészek, és aránytalanul elnyúló jelenetek. És az ötlet akkor is jó volt, csak a kidolgozás volt felemás. Ezúttal is jó az ötlet, a nagyformátumú hőst lerántják a porba, ugrik a formátum, marad az ügyes nőcsábászság, vonzó svihákság, eszes helyzetfelismerő képesség. Egy diszkókirályfit, egy grundherceget látunk a középpontban, aki eszeveszetten gerjed minden mutatósabb nőstényre. Ideológiát is gyárt, nem az az igazi szemétség, amit ő csinál, hogy faképnél hagyja, átrázza partnereit, hanem az, ha valaki a napi betevő robot után falnak fordulva unja házastársát. Mindez gúnyos, élvezetesen trágár, szlenget, beköpéseket, vicces szóösszetételeket buzgón használó szöveggel hangzik el, ami amúgy kissé lötyög, összevissza ágazik, szinte önálló életre kelve szertelenkedik. De igencsak összpontosítanak a művészek. Dubóczky Gergely például szinte teljes transzban vezényli kis létszámú zenekarát, valósággal szuggerálja a muzsikusokat, akik közül a második részben, amikor már nincs rájuk szükség, többen a szemünk előtt lógnak meg a négyórás előadásról, ami azért rontja a diákos lelkesültség összképét. Simon bele-beleszól a játékba, utasításokat ad, vagy éppen figyelmezteti azt a szereplőt, aki a kispadon ülve, elfelejt időben belépni.
Novák Péter a címszerepben fene nagy energiákkal van jelen. Falja a nőket rendesen. Hihető, hogy félszavára belebolondulnak sármos nyegleségébe, lezserül pikírt humorába. Megvan a saját praktikus esze, és viszonylag hamar a lényegre törő érzékisége. Komoly mögöttes filozófiáról, a létkérdések magasztos voltáról ezúttal kevéssé esik szó, ez egy földhöz tapadtabb Don Juan, akinek megvan a saját praktikus esze, és viszonylag hamar a lényegre törő érzékisége. Ő egy mai jó hapsi, divatos pasi, menő fószer. Nincs operai hangja. Egyébként valószínűleg esze ágában sincs operába járni, ez eléggé távol állhat tőle. A Pezsgőáriát keményen, rockosítva süvölti bele a mikrofonba, énekelhetne mást is hasonlóan.
Az persze döntő kérdés, hogy énekelhetnek-e operát azok, akiknek ehhez nincs megfelelő hangjuk? Egészen biztos, hogy bármilyen színpadi verzióról is van szó, ezt lesz aki elutasítja, és azt mondja, az kísérletezzen, keressen új játékmódokat, aktualizáljon, aki fölényes tudója a műfajnak. Ebben van igazság. Miközben az is tény, hogy ebben a szürke, a barbárságot, ha úgy tetszik, a XX. századot jelképező rakétasilóban, aminek ráadásul közel sem tökéletes az akusztikája, ezen az estén mégiscsak megszületett egy olyan produkció, ami mámorossá tette az estét, gyönyört okozott nézőknek és játszóknak egyaránt. És ebben a helyszínnek is fontos szerepe lehet. Ez a lepukkant környezet sokkal inkább illik ehhez a Don Juan-verzióhoz, mint az óhatatlanul ünnepélyes amfiteátrum, ahol természetes módon várjuk el a kiérlelten tökéletes hangokat. De a rakétasilóban ezek nélkül is úgy elszabadultak az indulatok a képzeletbeli deszkákon, olyan öldöklő és sóvárgó szemváltások, felgerjedések és elkeseredések tanúi lehettünk, hogy az felejthetetlen. Pető Kata Zerlinaként kényeskedő, nagyzoló lány, aki alaposan megkínozza az ő párját, akit Viola Gábor megszeppentté, de önérzetessé formál. Leporellóként Paizs Miklós örül, ha kajában, nőben, bármiben, valami neki is csurran-cseppen az urától, miközben már nagyon tele van vele a hócipője, és ezt a képébe is vágja számtalanszor. Nyári Zoltán Ottóként olyan, mint egy kétségbeesett óriás csecsemő, aki csak siránkozik, duzzog, de semmilyen tettre nem képes. Gaál Gabriella hisztérikus kirohanások sorát vágja le Annaként, a féltékenység őrületét bemutatva. Farkasréti Mária Elvirája iparkodik visszafogottnak látszani a totális téboly közepette. Kiráy Miklós az Apa szerepében, mint rezzenéstelen szálfa szeretne rendet vágni a zűrzavarban, ha úgy tetszik, próbálja helyretolni a kizökkent időt. Bár kísérlete valószínűleg sikertelen. Simon Balázs kísérlete viszont sikeres. De azért már tényleg szeretnék tőle látni az útkeresések eredményeit felhasználó, kész ?terméket" is.
BÓTA GÁBOR
Ez a cikk a KRITIKA 2005 októberi számában jelent meg.
