Ritkán látni angol restaurációs vígjátékot ezredfordulós magyar színpadon. A XVIII. századi angol erkölcskomédia (commedy of manner) a puritán nyomás alól felszabadult társadalom habitusának lenyomata: az élet habzsolásával, a hedonizmus kultuszával vettek elégtételt az előző korszak elnyomásáért. A kor darabjainak kedvelt témája az egzisztenciális érdekek gátlástalan, nyers érvényesítése, a másik emberen átgázoló törtetés. Szereplői könnyelmű szélhámosok, kapcsolataikat léhaság jellemzi, egymást eszközként használják céljaik elérése érdekében, a szerelmi viszonyok pedig kuszák és burjánzóak. Az erkölcskomédia épp a szigorú társadalmi normák által szabályozott világ erkölcstelenségét leplezi le, és szatirikus eszközeivel rávilágít a normák és az azokra fittyet hányó korabeliek igencsak visszás viszonyára. William Congreve Így él a világ című darabja e vígjáték-típus klasszikusa, igazi cselvígjáték, a műfaj kötelező fordulataival és állandó karaktereivel, mely saját korában ? a színháztörténetek szerint ? a jellemek hitelességével tűnt ki.
Congreve korában az a feszültség volt a darab tétje, hogy még elevenen éltek a szigorú erkölcsi és társadalmi normák, de mindenki megszegte őket. Természetesen ma is ismeretes a tisztesség, az igazmondás és a többi örök érvényű norma, de ma sokkal kisebb feltűnést és visszatetszést kelt ezek áthágása, semmibevétele. A darab és a befogadó közeg feszültsége tehát lényegesen kisebb. De míg az 1700-as ősbemutató megbukott, a Katona József Színház előadása ? ha nem is különösebben hangos, de ? siker.
A cselekmény szövése meglehetősen bonyolult, az alapképlet viszont annál egyszerűbb: minden a pénz körül forog, és ezért pletykálkodik, kémkedik, hazudik, ármánykodik, de legalábbis taktikázik és szövetkezik ? habitusának és elszántságának megfelelően ? mindenki. A barokk szövevényességgel burjánzó összeesküvések és cselszövések hálója alig követhető ? az előadás reflektál is ezen tulajdonságára: az amúgy is önreflexív hajlamokkal bíró, Hajduk Károly által megszemélyesített Sir Witzigham többször utal a bonyodalmak kuszaságára ?, azt azonban egy percre sem engedik szem elől téveszteni, hogy mindenkit a fiatal férfira vágyó, gazdag öreg hölgy (Bodnár Erika) vagyonának megszerzése motivál, és hajt újabb alantas cselszövényekbe. Minden újabb fondorlat az ifjú szerelmes pár: a hősszerelmes Mirabell (Fekete Ernő) és a csípős nyelvű (ál)naiva Miss Millamant (Ónodi Eszter) kétségeken kívül álló ? persze üzleti alapú ? egymásra találásához vezet.
Ascher Tamás rendezése elkerüli a mostanában szokásos ?korszerű" megoldást: nem aktualizál és cseppet sem korszerűsít. Helyette a stílus, illetve a korszellem mélyére megy, s aprólékosan kidolgozott, finom eszközökkel leplezi le a kor hamis erkölcseit és az események álszent bonyolítóit. Vizuális külsőségekben törekszik a korhűségre, a játékmód pedig a mikrorealista szerepformálás mintáit követi.
Szakács Györgyi jelmezeiben harisnyás, csatos cipős, háromszög kalapos, hajbókoló férfiak, és abroncsos szoknyás, fűzős, legyezős kacér nők színes kavalkádja lakja be a színpadot. Rizsporos paróka ékesít mindenkit, valóságos emeletes, tűzött és bodorított parókakölteményekben pompáznak. Bár kevés valóban izgalmas és karakteres rendezői megoldást találni az előadásban, ilyen igazi színházi pillanat, amikor Fekete Ernő váratlanul fejére húzza a lényétől oly idegen fekete, hosszú hajú parókát: vérfagyasztó, ahogy e mozdulattal mintegy harcba száll, csatába indul ? vagy hogy egy pillanatra mégis aktualizáljunk: felveszi a boksz-kesztyűt ? belemegy az álnok, ámde mulatságos játékba. A jelmezek színe viselőjük jelleméről árulkodik: Mrs Hamish (Kiss Eszter) fakó sárgája a házasság érdekkötöttségeibe ? vagy inkább korábbi kicsapongásaiba ? lassan belefásuló nő háttérbe szorítottságát sugallja. Ónodi Eszter ízléstelenbe hajló halványkék-halványrózsaszín rózsás habcsók-ruhája eltartó gesztussal reflektál Miss Millamant álnaiv szerepére. A teljes hőfokon izzó, folyton robbanásra kész Miss Labenspoont Kerekes Éva élénk rózsaszínben játssza. Fekete Ernő hősi elegáns királykékje méltóságot, magabiztosságot áraszt, Hajduk Károly férfiatlan, türkizes világoskékje nyegle, könnyed figurát rejt.
Khell Zsolt gondosan szerkesztett tere is a XVIII. századi angol nemesi kastélyok szobáit idézi: faintarziás, mívesen faragott korabeli bútorok körül parkettás borítású padozat, kazettás mennyezet és zöldes-barnás árnyalatú falak zárják a teret, melyet benyíló ajtók és szekrények tagolnak és tesznek változatossá. A valósághű, sarkával közönség felé forduló, tágas szobát az teszi izgalmassá, hogy a bal hátsó falrészlet olykor felemelkedik, és egy folyosószerű, magasított térrészre nyit kilátást: az előadás hangsúlyos pontjain itt tűnnek fel a hallgatózó szereplők, vagy csoportosulnak tablószerű állóképekbe az éppen emlegetettek.
Ascher rendezői állásfoglalása szerint a selymek-bársonyok-csipkék textúráján is átüt, aminek át kell ütnie: ma is épp így él a világ. És köszöni szépen ? remekül érzi magát. Az összes szereplő feslett, parázna, ámító, alantas és képmutató. Hidegvérrel, kiszámítottan alkudoznak, s az alku tárgya nem más, mint az ember és az érzelem. Az alakok is, a szituációk is ismerősek, csak mára lekopott róluk az arisztokratikus, fennkölt, mézesmázos stíl, mondhatnánk, a körítés. Maradtak viszont az elvek és a célok. Vannak persze olyan ?örökbecsű" jellemvonások, melyek 300 év alatt sem koptak semmit: Congreve alakjai ugyanolyan cinikusak és álszentek, mint egyes XXI. századi rokonaik. A játék pátosszal telt, a finomkodó stílus és a változatos mosolykollekciók, kacagáskompozíciók mögött azonban elszánt küzdelmek folynak éles szópárbajokkal, öklelő tekintetekkel. Mindenki nagyon komolyan veszi a maga cél által szentesített intrikáit. Nincs mese: ?Az élet rövid, a pénz kevés" ? hirdeti az előadás szórólapja is.
Egy-egy poénra vagy ?mondanivaló"-ra hegyezett akkord a zongorán, egy-egy cinkos kikacsintás jelzi az ironikus viszonyt a darabhoz. De a játékmód alapvetően emelkedett, elegancia, széles gesztusok, olykor harsányan komikus eszközök jellemzik, és attól sem zárkóznak el, hogy eleinte mesterkélten, viccesen játsszák a vicces figurákat. A Miss Labenspoont vendégként játszó Kerekes Éva tűnik ki leginkább a sokszínű női kavalkádból: üde és eleven, hideg és gunyoros, izgalmas és vibráló jelenség, ahogy egyszer biztos befutóként, másszor kárvallott vesztesként lavírozik a cselszövevény hálójában. Jó ízléssel rajzolt a Hajduk Károly alakította, veszélyes vizeken evező (merthogy könnyedén a ripacsériába billenthető) Witzingham: a tolakodó-kellemkedő piperkőc az előadás mulatságos színfoltja. Párja, Dutzington (Elek Ferenc) piknikusan-puhányan kényeskedő, komolyan egy pillanatig sem vehető udvarlót formál. A háttérből elő-elővillanó Keresztes Tamás alázatossága pontos, vicces; jó érzékkel hívja fel magára a figyelmet a különböző karakterű apró szolgaszerepekben. A női szolgálók prototípusainak tanulmányát Tóth Anitától kapjuk: azonos bájjal tud egyszer talpraesett és nagyszájú, aztán ügyetlen, tenyeres-talpas, sírós tanulócseléd, máskor édes-bájos kis komorna lenni. Bezerédi Zoltán Sir Bumford-ja igazi élettel teli, vérbeli zsánerfigura: ?rusztikusan bárdolatlan", a vidéki sárból az arisztokrata szalonba vetődött gátlástalan iszákos nőcsábász. Bodnár Erika Lady Elalale szerepében szórakoztatóan formál erényt a harsányságból. A szexuális hódítás szatírája a magát úrnak kiadó fiatal komornyikkal (Takátsy Péter) játszott duettje, ahogy a ? csúnyán átejtett, koros ? Lady a szívdöglesztő fiatal nőt játssza, és birtokolni igyekszik a félmeztelen, rosszul leplezett fintorgással ? számításból ? heveskedő férfit.
A sikerben jelentős szerepe van az új fordításnak: Varró Dániel frappánsan beszélteti magyarul is a neveket, rafinált leleményessége, szellemes szóvirágai, fűszeres ?korszerű" fordulatai (pl. Mirabell és Millamant bravúrosan előadott házassági ?tarifatáblázatai") elevenné, humorossá és könnyen érthetővé teszik a szöveget. A korabeli csiszolt beszédet intellektuális mai humorral ülteti át, így leginkább a maliciózusan szellemes nyelvezet, a körmönfont szójátékok hidalják át valódi bravúrral a 300 évet. Az előadás ritmusa azonban egyre gyakrabban akad meg, nem tud este 10-ig söpörni a sodrás. A bravúr ilyen formán nem valósul meg.
A rendező, a Katona József Színház színészei és a tervezők számára egyaránt jó stílusgyakorlat az előadás: mindenki jelesen vizsgázik restaurációs vígjátékból, hiba nélküli stílusérzéket és -tudást bizonyít. Mégis valószínűsíthető, hogy az előadás nem vonul be a Katona legendás előadásainak sorába. Pontos, precíz, Aschertől és a Katonától természetes műgond jellemzi, de hiányzik belőle az intellektuális izgalom, a kihívás, a játék tétje. Ezzel együtt kellemes, színvonalasan, igényesen szórakoztató előadás született.
TRIFONOV DÓRA
FORRÁS: KRITIKA, 2005. június
