Elbúcsúztunk Ruszt Józseftől

A mostani státusom szerint kb. egy évem van hátra. Egy sikeres operációnak 90 százalékosan egy év, 70-40 százalékosan négy-öt év lenne a hozadéka. De azzal is számolni kell, hogy nem ébredek fel az operáció után.

Lelkiekben nyugalom és elszántság van bennem, idegileg vagyok kicsit magam alatt, elfáradt a szervezetem ebben a küzdelemben.

Kellemes ünnepeket kívánok Neked és a tieidnek, boldog új esztendőt hasonlóképpen a színházadnak is!

Most nem jól vagyok. Pszichés értelemben sem. Kissé elfáradtam már lelkileg és idegileg is. A kemo - terápia miatt annyira legyengült az immunszervezetem, hogy kaptam egy gennyes légcső- és hörgő hurutot. Elég mélyen van, nem nagyon sikerül felköhögni, tehát mindig úgy érzem, mintha csak egy-egy szalmaszál lenne a légcsövem és a nyelőcsövem is. Fájdalmas a nyelés, mégis mindig olyan, mintha az utolsó falat a torkomban maradt volna, s mintha nem lenne elég levegő, fulladozok.

Te csak úgy egyszerűen odaírtad nekem, hogy a szöveget megtalálom a színház honlapján. Lényegében nem tudom, hogy mi az, bár sokat hallottam már a szót emlegetni. Néztem is, mint borjú az újkapura, mert még sosem csináltam ilyet. Azt láttam, hogy van egy rövid kék színű betűsor, hát rávittem a kurzort és egy tenyérke lett belőle, kattintottam és kinyílt valami, ami úgy félig-meddig látszott, aztán nyitogattam erre-arra, aztán valahova megint klikkeltem egyet, találomra, és a nyomtató egyszer csak kinyomtatott szépen négy oldalt. Ez nagy sikerélmény számomra, és ez már örökre a te leveledhez fűződik. Már csak azt kellene tudnom, hogy mennyi idő is ez, az "örökre"? Azt mondják, hogy nem sok. Talán még egy év. Azt mondják, nem lehet, nem szabad vállalni az operációt, mert a maradék tüdővel nem lesz annyi levegőm, hogy viszonylag életképes legyek, - ágyhoz, palackhoz lennék kötve.
Aztán meg, valóban örülök a (Bessenyei) Feri nekrológjának, mert adtál valami mintát, valami extrát, hogy milyen szöveget írjak én (Farády Istvánnak), ennek a tündéri fiúnak, akit szerelmetesen szerettem, s talán majd a Trokán fogja felolvasni, s ezzel valahogy vége van, talán bennem is ennek a hajdanvolt Kecskemétnek. Azt hiszem Pisti őrizte meg Kecskemétet, s talán épen azzal, hogy már hosszú ideje nem csinált semmit, szűz maradt mindentől, ami még érhette volna. Kecskemét volt az övé és ő volt Kecskemét. A halál esetlen dolog, nem mindig szép, minden bizonnyal az övé sem volt szép. Pedig megérdemelte volna. Látod! Nádasdy mosolyogva elaludt! Járt neki! (Én legalább is így érzem, és így gondolom.) És bízom abban, hogy az isten ezt nekem is megadja.
No! Nem fárasztalak tovább.

Megszültem a (nekrológ)szöveget, s e-mailban elküldtem Pisti unokahúgának. Ma a kórházból jövet csörög a telefonom: Trokán! Meséli, hogy neki kellett felolvasnia a szöveget az evangélikus templomban tartott búcsúztatón, de a második sornál elcsuklott a hangja, és képtelen volt továbbolvasni. Átadta a szöveget a presbiter asszonynak, aki végül is felolvasta.
Szörnyű helyzet!!
Az enyémet vajon ki fogja felolvasni, és megírni? No nem vagyok beszarva, csak realista vagyok.

Azt hiszem elvitt egy kicsit téged az Egyetemi Színpad szellemének a közérzete. Azt már nem lehet megcsinálni, magad is láthatod. Lehet csinálni egy kellemes hangulatú színházat, ahol belül jól érzik magukat az emberek. Már ez is nagy dolog, befele! - de kifele!... - senki sem fogja észrevenni és feljegyezni. Tamás! Ha akarjuk, ha nem, MEGMARADUNK, ÉS NEM MINDEGY, HOGY HOGYAN! SZAROK VOLTUNK? NEM VOLTUNK AZOK? És ha nem voltunk azok, még azt is nekünk kell bebizonyítani!
Tényleg csinálnod kell valamit. Nem idegesíteni akarlak, de ezt, így, kerek-perec ki kell mondanom!

Megtaláltam a verset, nem is kellett olyan sokat keresni. Ennyi az egész. Lehet, hogy nekem már akasztófahumorom van, ugyan miért ne lenne.

Pilinszky János

TRÓNFOSZTÁS

Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted.

Most, hogy viaskodom a halállal, sokszor eszembe jut, hogy érdemes-e; nem az egészért, persze azért mindig. De az egész, ritkán egy öregember dolga, az egészhez mindig egy nemzedék képes csak hozzányúlni, mint amilyen a miénk is volt. Ugye nem haragszol, ha megismétlem múltkori levelemből azt a mondatot, hogy nincs, és már nem is lesz Egyetemi Színpad soha, persze lesz valami más, ehhez kell az a bizonyos nemzedék! Nekünk el kell mennünk, meg kell halnunk, bizony ki kell törölni bizonyos dolgokat a történelemből, nem úgy persze, hogy áthazudjuk, hanem úgy, hogy átugorjuk. Most én ezt érzem a mai húszéves generációban; nyitott, csecsemőfejű emberek, kiradírozott homlokkal. Eddig erről azt gondoltam, hogy ez rossz, most már tudom, hogy valóban rossz, de ez a rossz az ára, az új jónak. Ezzel a generációval fog megküzdeni a következő, és nem mivelünk, mint ahogy azt, mi mint, valami Don Quijoték gondoltuk.
Épp ma tűnődtem el ezen, reggel Gálffi Lacinál (mert nála voltam), néztem a tévét, és a reggeli okos csevelyben a Hitler-filmről beszélgettek Szabó István meg a többiek. Figyeltem őket, persze, okosakat beszéltek, de akkor én már Egri Mártit vártam, s akkor az jutott eszembe, hogy Egri Pista, akit én még jól ismertem, Márti papája, Buchenwaldból jött haza, és Márti és Kati szerint is, soha egyetlen szót nem mesélt ezekről a szörnyűségekről. Én ezt most nem tudom kibontani, hogy én ezzel mit is akarok mondani. De azt hiszem, Egri Pistának volt igaza, aki erről nem beszélt (és egyáltalán nem beszéltek erről azok, akik megjárták!), mert az volt a dolguk, hogy csináljanak itt egy új világot.
Hogy ez a világ nem lett jó, vagy ilyen lett, az más kérdés. De ő pontosan tudta és végezte a dolgát. Ezt lehetett ettől a nemzedéktől megtanulni.
Azt hiszem én meg is tanultam.

Dolgozom, ahogy tudok. Bár nehéz, mert nem tudok hosszabb időt koncentrálni. Többen kérték tőlem, hogy azt a tankönyvet, amit a színészmesterségről még Mezei Éva felkérésére 1968-ban írtam, újítsam fel, mert minden egyetemen ez a jegyzet, ebből oktatják a színházat, miközben tele van Lukács idézetekkel. No el kezdtem ezen dolgozni, elég tisztességesen haladok vele. A szerencsém az, hogy én iskolában tanultam gépelni, tehát vakon írok, mert a kemoterápia, most meg a sugárkezelés teljesen elvették a szemem világát. Találomra látok.
Édes Tamás!
Most semmi vidám nem jut eszembe, pedig most jól jönne egy slusszpoén, például, hogy Herr nem tudom milyen generális valóban átjutott-e a Pisegrű vizén? Ha te tudsz felőle valami konkrétat, kérlek, sürgősen értesíts!

Hol van itt parti? Nem az a kérdés, hogy ez ugyanaz a parti-e ez, hanem az, hogy egyáltalán van-e parti? Társasjáték-e ez még, vagy csupa éhes monológ.
Nem állítom, hogy az egészségügy van a legnagyobb bajban, nem tudom. Én most azt ismerem sajnos elég jól, és bizony szarban van. De minden szarban van Tamás, és én ezt nem értem. Néha az az érzésem, nincsenek szakemberek a megfelelő helyeken, hanem kommunikációs gépek vannak helyettük, akik darálják nekünk, amit éppen kell.
A tankönyv újraírásában örömömet lelem, hogy gyakorlatilag van-e ennek haszna azt nem tudom. Többen kérték tőlem, hogy írjam újra.

Képzeld! Elromlott a lift a házban. Kétségbeestem. Mit volt mit tenni, feljöttem három emeletet. És képzeld, nem a szuflám ment el, hanem a térdeim kezdtek el remegni. Azért ez is valami! Nem?
A színház!
Nagyon nehéz dolog. Nyílt titkok, hogy krónikus "színházba nem járó" voltam, s hogy csak a próbákat szerettem. Gondolkoztam már rajta, hogy megpróbálom ezt megfogalmazni, de aztán hagytam, legyen ez, maradjon ez furcsa és titok. Azt hiszem inkább mindig kerestem valamit, ezért szerettem próbálni, az eredmény már kevésbé érdekelt, annyira azért persze mindig, hogy tudjam, kivel mit sikerült elérnem.
Jusson eszedbe az a színház egy dobogón, két létra között!
Pedagógiailag néztem előadásokat, esztétikailag soha. Vagy talán háromszor egész életemben, azokból is csak egy saját volt, a Pokol. Azt minden előadáson láttam, csak akkor nem, amikor kinn voltatok vele Katowicében.

Két napon át bámultam a televíziót, most a hét végén. Megejtő és elgondolkoztató volt a Pápa gyönyörű agóniája. Így ilyet, még nem élhettünk meg... Azt hiszem valóban a század egyik legnagyobb jelentőségű figurája volt, emberileg meg könnyekre fakasztó... Nekem különösen, ki oly közel vagyok már hozzá, és még nem tudom milyen lesz?!

Legszívesebben ilyeneket írnék most neked, ha engednék a spontán kitüremkedő akaratnak: vigyázz magadra fiam, és kössél sálat, csalóka még ez az idő...

Csak röviden! Szorongásokkal nem megy semmi, de nem akarok most okos lenni. Magamról, röviden!
Jók a leleteim, úgy tűnik lehet operálni. A rizikó nagy, túlélem-e, s ha igen, lesz-e elég levegőm, vagy palackhoz leszek szorítva. Ha nincs operáció, akkor még van 8 sugár, amolyan időhúzó és ebben van egy, másfél év.

Kaphatok még két kemoterápiás kezelést, és ezzel vége. Ez jó estben másfél év, rosszabbik, egy év. Lassú elsorvadás, a végén nagy kínokkal.
Ha vállalom a műtétet, vállalnom kell a rizikót is.
Lehet, hogy nem ébredek fel. Ez lenne a legszebb, sok mindent megoldana, minden irónia nélkül, csak bele kell alaposan gondolni!
Sikerül a műtét, de ágyhoz és oxigénhez kötve kell leélnem azt három-négy évet, amennyi haladékot az operáció adni tud.

Kérdések:
Tudok-e dolgozni? Hogyan leszek képes ellátni magam?
Ha azt mondják, fogok tudni dolgozni és az életminőségem nem csökken egy bizonyos szint alá, akkor vállalom a műtétet.

Ez van Tamás!
Jó lett volna még 3-4 év. Erre számoltam ki magamnak a teendőket.
Egy széppel búcsúzom.

Thomas Mann 70 éves volt, amikor megfázott. A család, főleg a nagyszerű feleség, nem nyugodott bele a diagnózisba, utána járt: tüdő rák. Mik az esélyek? Fél év. Meg lehet-e operálni? 70 éves ember, ott halna meg a műtőasztalon. Ekkor 1945-öt írtunk.
A feleség Chicagoban talált egy fiatal sebészt, aki vállalta a műtétet. Az öreg kibírta a mellkas felnyitását, meggyógyult, és 80 évesen, tíz évvel később halt meg, és nem tette le a szivart!
Ilyen csodák is vannak.
Most azt hiszem az a helyzet, hogy sok a gép és kevés az ember.

Drága Jóska!
Kevés az ember, most még eggyel kevesebb.
Isten Veled!
Adja az Isten, hogy mi még egy kicsit álldogálhassunk azon a dobogón, a két létra között.

Nyugodjál békében!

Fotó: Kadelka László