Van egy játék, amely azzal a mondattal indul, hogy Amerikából jöttem, mesterségem címere... Mintha Ön egyszer már megérkezett volna Amerikából, aztán eltelt pár év és megint megérkezett...
Igen, úgy tűnik, Amerikából szeretek visszajönni. Olyan ez, mint a Godot-ban, azt mondja Pozzonak Estragon, mi van, hát nem arra kell menni, erre a válasz, hogy tudom, csak hogy nagyobb legyen a lendület.
Szóval Amerika?
Hát igen, Amerika nekem megvolt. A pályázat láttán azt gondoltam, ha valaki igazán tudja, miképpen kell egy kulturális intézetet felállítani, működtetni az USA-ban, akkor az én vagyok, engem erre predesztinált a magyar kultúrában eltöltött sok-sok évtized, az, hogy felállítottam egy diplomáciai képviseletet Los Angelesben, rengeteg ismerősöm van kinn, ismerem az amerikai közönséget. Amerika nekem tényleg megvolt, nyomorult helyzetben is voltam ott, és jó körülmények között. Nekem sokkal több arcát már nem tudja mutatni. Nem azt mondom, hogy New York nem egy fantasztikus város, talán a világ egyik legizgalmasabb városa, de ezt a feladatot a minisztérium, mintha direkt akadályozta volna, így három év elteltével csak azt kívántam, hogy az egésznek legyen már vége...
A "Nagy Almából" keserű szájízzel jött vissza?
Igen. De nem az USA működése, hanem a magyar bürokrácia és adminisztráció mérhetetlen tehetetlensége és rosszindulata miatt.
Mielőtt pár évre New Yorkba távozott Pécsről, a Pécsi Harmadik Színházban Spiró György Kvartettjében játszott, és milyen érdekes, épp egy Amerikából érkezett vendéget. Úgy hírlik, a Harmadik Színházban újra elő fogják venni a darabot. Mit szól hozzá?
Akkor nagyon élt a darab, megtalálta a közegét. Nem tudom, ennyi idő elteltével ugyanott áll-e a konfliktus, vagy pedig az ütközőpontok elmozdultak. Ez a darab - maga Spiró mondta - olyan, mint az Öreg hölgy látogatása Dürrenmatt-tól, valaki ajándékot akar adni, de amíg az Öreg Hölgytől elfogadják, s mindenki korrumpálódik, addig itt, a Kvartettben nem fogadják el, mert nem értik egymás nyelvét. Magyarul beszél az Amerikából hazatért vendég, s a régi kommunista is, a fiatal lány is, de egy másik magyart beszélnek, mindenki monológot mond, nem jön létre semmiféle kapcsolat a darabban. Nem lehet ajándékot adni, mert mindenki csak saját dühét, keserűségét mondja el, anélkül, hogy bármi hatása lenne a másikra.
Mikor játszott utoljára színpadon?
A Kvartettben. Óriási sikert aratott Amerikában, nagy vihart kavart az ottani magyarok között.
Ennek már lassan négy éve. Mennyire tud egy színész ennyi idő alatt berozsdásodni? Ha megenged egy megjegyzést, a haja egy kissé őszebb lett...
Igen. A hajam fehéredik. Nem tudom, miképp változtam meg, mint színész. Hiányzik a színpad, de úgy érzem, egy percig sem szakadtam el tőle. Akárhová mentem, mindenhol éreztem, hogy még a látásmódomat is determinálja az, hogy az életemet színházban töltöttem. Arra, hogy be tud-e rozsdásodni egy színész, kíváncsi vagyok én is. A színészet ősi alapmesterség, amelyet nem lehet elfelejteni. A test már nem mozog ugyanúgy, az agy nem tanul olyan gyorsan, vannak technikai dolgok, amelyek nem mennek ugyanúgy, de színészként gondolkodni nem felejtettem el.
Mennyire változott meg a magyar színház az elmúlt négy év alatt? Érezhetően évről évre kevesebb lesz a pénz, csökken a bemutatók száma...
Nagyon megváltozott a színház, de Magyarországon szerencsére még mindig létezik a társulati létforma, amelynél fejlettebbet még nem találtak ki a világon. Ennek is megvannak a jó és rossz modelljei.
Tud ezekre példát mondani?
Alapító tagja lehettem a budapesti Katona József Színháznak, nagyon jókat játszottam ott, és azért jöttem el, mert azt éreztem, hogy nem elégit ki az, hogy azt mondjuk, mi vagyunk a legjobbak, és mindenki bólogat ehhez... Nagyon érdekes időszaka volt ez a magyar színháznak. Ha a Katona József Színház annyit fordított volna a színészképzésre, egy saját színházi nyelv kialakítására, mint ma, akkor én nem mentem volna sehová, se Los Angeles-be főkonzulnak, se New Yorkba kulturális igazgatónak. Pont az hiányzik, amit itt Pécsett láttam. A fiatal színészek beszédvizsgáját, azt hogy már rég túlléptek a szervilizmuson és egy valóságos társulat képét mutatják, jó állami dotációval, karizmatikus vezetőkkel, minden arról tanúskodik, hogy jól bántak a rájuk bízott talentummal. Az ellenkezője is létezik. Adott a beregszászi társulat, éhbérből működnek, hihetetlen morális tartalmat nagyon magas technikai szinten képesek közvetíteni. A pénznek nem feltétlenül van ehhez köze. A magyar színház sok szempontból úgy változott, ahogy én szerettem volna fiatal koromban.
Pont Vidnyánszky Attila mondta azt, hogy színházi nagyhatalom vagyunk, nemzetközi szinten legalább annak tartanak minket, és hogy ez pont a társulati struktúrának köszönhető.
Nem tartozom azok közé, akik, ha a magyar színházi állapotokról esik szó, rögtön nyavalyogni kezdenek. Mondhatnék a Pesten esténkét futó 100 darab közül sok olyat, amelyet nem egy eszme hozott össze, hanem egyszerűen valamit megpróbálnak ránk sózni, csak a pénzről szól. Igen, van ilyen, de ez egy természetes lét, mert a semmiből nem lesz semmi, a sok rosszból mégiscsak kitermelődik a minőség. Az USA-ban, Nyugat-Európában is rengeteg szemetet látni, de ott van a tetején például Robert Wilson, vagy ezer más, akik az igazi színházat képviselik. A jelenlegi színházi struktúrán lehet mit javítani, de az érdemeit el kell ismerni. Az lenne ideális, ha az állami dotációjú kőszínházi társulatok nem gazdasági társulatok lennének, hanem egy-egy nagy személyiség körül formálódnának. Láttam Pintér Béla társulatát és a Krétakör Színházat, velük lehet vitatkozni, de mindannyian az életüket tették a színházra, létrehoztak egy koherens társulatot, s nemzetközi szinten is érnek el sikereket. Nekik miért nincsen kőszínházuk? Vagy miért ne lehetne? Aztán Magyarországon divatba jöttek a "lézengő" rendezők. Azok, akiknek van tehetsége, vajon miért nem tudnak beállni társulatba, vagy maguk köré formálni egyet, amelyben kialakulhat egy színházi nyelv, s van húsz ember, aki az életét adja érte.
Ön elég szókimondó. Az lesz a POSzT válogatójaként is? Mind az öt találkozó versenyprogramját végignéztem, sikeresnek az elsőt és az ötödiket ítélem. Forgách András és Karsai György sem akarta saját magát helyzetbe hozni, de volt már olyan, hogy kritikusként úgy tűnt, a válogató saját pályáját építgeti inkább, mint a minőséget képviseli. Ön mit szeretne, mit mondjanak Önről a következő POSzT után?
Azt szeretném, hogyha nem rólam, hanem a válogatásomról beszélne, hogy milyen színes, milyen sokrétű ez a magyar színház. Az embernek egyetlen egy bírája van: a saját szíve. Meg aztán vannak objektív tényezők, hogy befér-e az előadás a Pécsi Nemzeti Színházba, a technikai adottságok megfelelők-e... Én az égvilágon nem akarok elintézni magamnak semmit, mint színházi ember. Én elvagyok, eddig is elvoltam itt vagy ott, a periférián. Hatvankét évesen már nem akarok karriert csinálni. Elég, ami volt.
Pletykák viszont már terjednek a színház környékén, például arról, hogy közeledik Balikó Tamás pécsi nemzeti színházbeli igazgatói mandátumának lejárta, s Ön azért kapta ezt a feladatot, hogy ne legyen ellenfele a pályázaton. Ehhez mit szól?
Miért ne lehetnék így is? Ezt én is hallottam. Értem a felvetést. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Ha az ember lát egy pályázatot, akkor elgondolkodik rajta. Négy éve nem akartam a Tamás ellen elindulni, de volt bennem erő, megpályáztam New York-ot, el is nyertem.
A másik sus-mus úgy hangzik, hogy a válogató ötmilliós summát kap...
Dehogy kap ennyit!
Régebben fél milliós összegről volt szó.
Igen, ez már közelebb esik a valósághoz. A válogató maga utazik, intézi a szállását, étkezését, és marad egy 500-700 ezres összeg a munkájáért, ez őrült rossz üzlet, ha egy évre lebontom, akkor a létminimum alatti összeget kapok. Ebből nem lehet megélni. Szerencsére nyugdíjas vagyok, s volt köztisztviselőként ebből jól megélek.
Majdnem mindegyik POSzT válogató rendszereket állított fel, pontozott, naplót írt. Ön hogyan tervezi?
Az elmúlt 15 évben nem voltam teljesen jelen a magyar színházi életben, generációk nőttek fel úgy, hogy nem is ismerem őket. Aki valamelyest tudja a színház jelenét, az nyugodtan beülhet egy előadásra, és azt mondhatja, hogy ez hármas, vagy ötös. Én két POSzT versenyprogramját néztem végig, de ez csak a dolgok teteje, ebből nem tudok viszonyítani, milyen előadások közül történt a válogatás. Láttam az április eleje óta tartott kb. tíz bemutatót, ez már az én területem, ebből rendkívül egyenlőtlen, eklektikus kép rajzolódott ki. Kettő nagyon érdekes volt közülük, de azt nem tudom megmondani, hogy melyiket hányasra értékelem, ezt csak az egész végeztével fogom kimondani.
Közben jegyzetel?
Igen, minden előadás után írok egy hosszabb, rövidebb vélemény. Amelyről tudom, hogy nincs mit kezdeni vele, arról kevesebbet, mert nem szeretném csiszolni a saját vitriolos nyelvezetemet. Olvasom Karsai írásait a Színházban, nagyon mulattatók, de én mégsem fogok senkit annyira tollhegyre tűzni, ahogy ő. Karsai megteheti, neki ez semleges terület, nekem nem az. Ez a válogatásában is benne van. Példás munkát végzett, de neki nem a szíve volt benne, hanem az agya. Forgách a szívével válogatott. Én azt gondolom, hogy a szívem és az eszem is benne lehet, de inkább én is a szívemmel fogok válogatni.
Önnek színházi emberhez képest óriási diplomata-tapasztalata van. Mennyire szabad konfliktusokat felvállalnia, hiszen fog Ön még színészként szerepelni az elkövetkező évtizedekben. Mennyire megy bele konfliktusokba? Való Önnek ez a szerep?
Ha nem muszáj, ha nem provokálják ki, én ki nem mondom valamiről, hogy nagyon rossz, hanem inkább csendben elmegyek, de azért rólam is le tud hámlani lassan a jómodor, ha a mellét döngeti előttem valaki. Alapszabály, hogyha a válogató megnéz egy előadást, akkor ne beszéljen róla, majd a végeredmény láttán minden kiderül. A színház egy olyan terület, ahol senki nem lehet objektív, ez egy mélyen szubjektív pálya, minden rendező csőlátásban szenved, amikor dolgozik, ugyanolyan erényeket tételez fel a saját rendezésének, mint a fesztivál győztesének. Ameddig lehet, némán fogom tűrni a pöröly-csapásokat. Akit beválogatok, az bizonyára örülni fog.
Kapott már felkérést szerepre, mióta hazatért?
A Radnóti Színházban fogok próbálni egy Hamvai Kornél darabot, Boldogság vár a címe, októberben kezdjük próbálni, Valló Péter rendezi, de ezt a darabot, ha a világ legjobb rendezése, akkor sem fogom elhozni Pécsre. Konfliktusban vagyok magammal, hogy a Radnóti Színházból egyáltalán válogathatok-e, de megnyugtattak a kollegák, Karsait is megkértem, hogy hitelesítse majd a döntésem, ha a Radnótiból választanék.
Karsai György 197 előadásig jutott, ennyiből válogatott. Látom a homlokráncolását, és a mosolyát...; Ön mennyi előadást vállal be?
Ő sok olyan előadást látott, amelyek nem korábbi bemutatók voltak, többet nem is egyszer nézett meg. Készítettem egy vázlatot, amely alapján 120-150 előadás megtekintésével meg lehet "úszni" a válogatást. Egyre kevesebb színház vállalja azt, hogy megnevezze azt a két előadást, amelyet a válogató megnézzen, hanem azt mondják, vigyél, amit szeretnél. Ez azt jelenti, hogy kettő helyett mind az ötöt meg kell néznem. Így nagyobb a súly a válogatón. Legalább jobban megismerem a színházakat. Engem semmi nem érdekel jobban, mint hogy valódi keresztmetszetet lássak arról, hogyan is néz ki jelenleg a magyar színházi élet. Nem strukturálisan, hanem művészileg. Az esténkénti száz előadásból mennyi az, amely művészi igénnyel készült. Konfliktusokat csak akkor vállalhatok fel, ha látom, hogyan fest az egész, addig nem érdemes.
