? A magyar tánctársulatoknak meg kellene találniuk azt az absztrakt nyelvezetet, amely egyrészt kísérletező, másrészt utat talál a közönséghez ? mondja Szabó György. Többek között ezt hiányolja ugyanis az igazgató a mai táncprodukciókból. Mindehhez hozzájön a piac túltelítettsége, és az a lehetőség, hogy a mozgásra épülő produkciók jóval több helyen tudnak fellépni, mint a Trafó indulásakor, a kilencvenes évek végén.
A nézők sem eléggé motiváltak, hiszen kevés tánctársulat vesz elő húsbavágó problémákat. Vagy aki bátran belefogott mondjuk az aktuálpolitizálásba, az nem biztos, hogy (akár szakmailag) sikeres produkciót hozott létre. Az utóbbi időkben a Tünet Együttes Propaganda!-ját és a Forte együttes Revolutions-át tartotta örömtelien igazi kísérletnek Szabó. Mindkettő külföldi alkotóhoz köthető, az előbbi a holland-osztrák united sorry művészduóhoz, a másik az angol Nigel Charnockhoz. De valahogy egyiket sem szerette a szakma, itt az ő nyitottságukat hiányolja. Talán azért, mert nincsenek revelációként ható utódok, ifjú Bozsik Yvette-ek, Goda Gáborok, Frenák Pálok, Horváth Csabák.
Ugyanez másként alakul a színházaknál. Nem véletlenül nyitott a Trafó a szöveges produkciók felé. A közönségigényen túl az új generációt is erősíteni akarták. És ezek a harmincasok már nemcsak itthon ismertek, hanem a nemzetközi színházi életben is. Balázs Zoltán, Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, Pintér Béla és Schilling Árpád pontosan meg tudja fogalmazni, mi foglalkoztatja a társadalmat, megragadja az aktualitásokat, folyamatosan keresi saját nyelvét.
Jól körvonalazott véleménye van Szabó Györgynek saját nézőikről is: csappant a bátorságuk, talán elfáradtak, nem tudnak hosszabban koncentrálni, a könnyebb ellenállás felé igyekeznek. A törzsközönség szintén jócskán cserélődött. Az első Trafó-generáció már ritkábban jár hozzájuk, inkább a kőszínházakba. Ebben az igazgató szerint nincs semmi meglepő. Előadásaikat mindig az útjukat, helyüket keresők látogatták. Lévén ez egy befogadó színház, majd? minden este más és más fellépővel, olyan, mint egy évadig tartó világkörüli vonatút. Noha 60 millióval csökken a közvetlen támogatásuk a tavalyihoz képest, EU-s pályázatoknál szívesen társulnak hozzájuk partnerintézmények. Igaz, jelenleg két projektjük esett kútba, hiszen a finanszírozási problémák más országokat is érintenek, és jóval többen pályáznak a nemzetközi alapokhoz, mint korábban.
Most épp egy 100 milliós projekten dolgoznak, amely a hazai művészmenedzsmentet erősítené. Mert hiába jönnek ki az iskolákból a jó szakemberek, a művészek általában a menedzsert nem társként kezelik, hanem a piac ördögeként, ezért nem is adnak neki valódi önállóságot. Pedig például a nemzetközi karrier szempontjából jócskán megtérülne a befektetés.
Persze nemcsak kis egységekben gondolkodik a vezető, hanem a színházi szakma egészében. Azt tapasztalja: a kőszínházakat és a függetleneket partikuláris érdekek szabdalják szét. Senkinek nincs víziója arról, hogyan kéne működnie ennek a rendszernek.
Ahogy az sem egyértelmű, mi a Trafó sorsa. Kezdetben szó volt arról, összevonják a Petőfi Csarnokkal, és Szabóék vezénylik le a Pecsa hasznosítási pályázatát. Ezt elvetette a fenntartó.
Legutóbb az a hír röppent fel, hogy a Budapesti Operettszínházzal és a Műcsarnok mögötti telekkel együtt átkerül a Trafó a fővárostól a minisztériumhoz. Ezt elsőre nem tartotta túl jó ötletnek az igazgató. A budapesti fenntartás egyértelműen nagyobb stabilitást jelent nekik, még akkor is, ha a támogatásuk évről évre csökken.
Belegondolt ugyanakkor abba, ha a fenntartócsere azt jelentené: a kortárs művészet a kiemelt nemzeti intézmények közé kerül, az ehhez méltó emelt támogatással, akkor ez remek gondolat. Ha erre garanciát kapna, akkor akár a pesszimizmusából is hajlandó lenne engedni.
Hiszen a kortárs művészetek házából más intézmény is profitálhat, például a Művészetek Palotája. Mert ha megfelelően működik a Trafó, kineveli a Müpa jövendő közönségét.
