Ha két évtizeddel ezelőtt a Film Színház Muzsikának vittem keresztrejtvényt, ha újabb időkben cikket a Színház című lapnak (ahol képszerkesztőként dolgozott, hosszú ideje alakítva a lap arculatát), szívós, higgadt derűt, céltudatosságot és fáradhatatlanságot olvastam le vonásairól, s ezzel biztatást is sugárzott környezetének.
|
|
| fotó: eMasa | Bakró-Nagy Ferenc |
A színházi fotózás művésze volt. Tárgyilagosan tudomásul vette, hogy mivel a sportfotózás stadionkapui, öltözőajtói nem nyíltak meg előtte pályakezdésekor, más terepet kell keresnie. Amikor gazdag repertoárjára a sokáig óvatosan elhárított táncfotózás is felkerült, ezt a tevékenységet ?kulturális sportfotózásnak? keresztelte el. A gyakorta eleve a mozdulatlanságból komponáló portréfényképezést is erősségének tudhatta, ám a színpadi mozgássorból kiragadott, kimerevített, s ennek ellenére mozgásban maradó előadás-pillanatképet még inkább. Korántsem ars poetica nélkül, azonban a szakmai-művészi fontoskodást kerülve örökített meg ezer és ezer színházi estét, lehetőleg úgy, hogy a produkciót ?hivatalból? csupán egyszer nézte meg. Bízott ? teljes joggal ? az egyszeri találatban, ütemérzéke, szemmértéke dramaturgiájában. A fotós ihletében, mely ama színházi ?összelélegzésből?: színész, közönség, ügyelő, díszletező, jegyszedő, belógó kíváncsi, büfés ? és fényképész este héttől tízig közös létmódjából fakad; és egy kissé a szerencséből is.
A mesterséget első fokon (egy véletlennek köszönhetően) Escher Károly Riportfényképezés című könyvéből tanulta. Fiatalságától művészete műhelyében élt családilag is, hiszen férje ifjabb Schiller Alfréd fotóművész, neves műtárgyfotós volt, apósa pedig idősebb Schiller Alfréd, aki ? fiával egyetemben ? a magyar fotózás technikatörténetébe ugyancsak beírta a nevét. A szülők hivatását a két leánygyermek is viszi tovább.
|
|
|
Ladányi Andrea és Gazsó György
Koncz Zsuzsa felvétele a Közép-Európa Táncszínház Nero, szerelmem című előadásáról (2001)
(az OSZMI Táncarchívumának gyűjteményéből)
|
Koncz Zsuzsa büszkén gondolt a felvételeire, archívumára, de nem pátyolgatta, féltette a hatalmas (váratlan feladatok váratlan hívásaira is praktikusan válaszoló) arzenált. Nem szolgált örömére, hogy a színházi könyvek, kiadványok nemegyszer ?ömlesztve? közlik a fényképek készítőinek nevét, mégsem emlékszem, hogy e jogfosztás miatt patáliát csapott volna. Remélte, tudta: a stílusa képviseli őt, egyedivé teszi képeit. Pontosan foglalta össze gondolatait, ha a fényképező és a fényképezés retorikájáról, küldetéséről szólt. A pontosság, a szituációkat fotóval értelmező racionalitás, a struktúrákra való fogékonyság intenzívebben mutatkozik munkáiban, mint a költőibb képzetek mögöttese. Fotóival nem újrafogalmazta, ?újrarendezte?, hanem megörökítette, dokumentálta, az emlékezhetőség dimenzióiba helyezte a látottakat.
Tengernyi képét szinte pillanatok alatt teríthetem magam elé a Színház című folyóirat bekötött, súlyos évfolyamai és más források segítségével (ezek többségére a Koncz Zsuzsától most mély részvéttel búcsúzó barátok, tisztelők, színházrajongók is könnyen rálelhetnek az interneten). Micsoda erudícióval kapta el az állítólag mindig jól fényképezhető Cserhalmi György Don Juanját, a modern viseletként omló puha kelmék és a feje felett halálosan beszakadt, kitört üvegű falazat, tetőzet kontrasztjában? Miként sűrítette Paál István arcképébe (sőt kéz-képébe) a gyónó próféta magasztos magabiztosságát, a már a túlvilágra néző, csillogó-fényvesztő tekintettel is elmondott profán imát? Milyen kafkai sorozatot készített az éhezőművészt megtestesítő Bán János bohócosan performer attrakciójáról? S övé az egyik legsikerültebb, legtöbbször reprodukált Petri György-fotó is.
Koncz Zsuzsa sajnálkozott, hogy a Meno Fortas vendégjátékán tilos volt fényképeznie ? hát apparátját csitítva úgy feledkezett bele a litván Hamletbe, amiként géppel a kezében is tette, csak éppen tapintatosan kattintgatva (feltűnés nélkül szeretett dolgozni, mintha ott sem lenne). A társulat 2003-as magyarországi fellépésekor az Évszakokat fotózhatta. Remekelt.
Cserhalmiról az 1970-es évek óta ég belém egy színész- és szerep-ikon, Paált öngyilkossága előtt hallottam a terveiről beszélni, Bánt egyszer egy riportban hasonló kafkai figurákról kérdezhettem, Petri egy ideig csoporttársam volt az egyetemen. Előképek és véglegesült képek élhetnek róluk bennem. Az Évszakokat nem láttam, a lefényképezett színészt, aki a Színház 2003. májusi lapszámának hátsó borítójáról néz ? nem is ránk, inkább valami delejes fél-közelbe ? nem ismerem. De Koncz Zsuzsának köszönhetően előttem a kép, a valószínűleg komikusnak tételezhető lefotózott színpadi időtöredék: különös keret mögött az arc, előtérben a kéz. Melyik a fontosabb: a fizimiska vagy az ujjak?
A kép él, a történet folytatható.
