| Izgalmas előadás. A POSzT eddigi legizgalmasabb rendezése, már-már nem is kőszínházi előadás (Magyarországon). A rendező az előcsarnokba érkező nézőt is megszólította, két jelmezbe öltözött színészt láttunk üvegkalitkában rátapadva az átlátszó felületre, a nézőtérre lépve pedig a színpadon folyó szertartás és a hangszórókból áradó szuggesztív, énekes zene ragadhatta meg a figyelmet. |
 |
| Az előadásban a dialógusokat megelőző időszakban a rítus és a ritmikus ismétlődés csak a megformáltságról szólt, a mozdulat a zenéből született, s ha a színpadi szereplők énekeltek volna (sajnos nem ők énekeltek), akkor az ének is mozdulattá lett volna, így kissé túlstilizált volt ez a rítus, mégis tisztának hatott és nyelvtől függetlenül dekódolható volt. A révület után azonban az emberi beszéd roppant furcsának tűnt, egészen más dimenzióból szólalt meg a két dajka, mint ahogy korábban táncoltak. Zavar volt a színpadon, vagy még inkább a fejekben. Felteszem jószándékúan, megilletődöttség. Nem értetettem, miért. Aztán negyed óra múltán feloldódtak a színészek. |
 |
| Érdekes, hogy a másik Médeia (Katona József színház, Zsámbéki rendezés) előadás közben is voltak zavarok. Néha, mondjuk hat-nyolc alkalommal az előadásban, pillanatokra, de elbizonytalanodott egy-egy szereplő, nem szöveghibát vétett, hanem csak megbillent a szerepben, mintha nem tudná, ki is ő tulajdonképpen. Aztán visszanyerte az egyensúlyát. |
 |
| Mihai Măniuţiu rendezésében az ősi, mágikus történet nagyon elevenen szól a máról. Az előadásban Médeia eszkimó nyelven szólal meg, s eszkimó írásjegyeket ír a falra. De ez nem valami öntörvényű agyament ötlet, és több is, mint egy nyelvjáték. Médeia idegen, "eszkimó királylány", aki megtanult valamennyire görögül, de Iaszón, gyermekei apja nem, a Zsámbéki rendezéshez képest elevenebbül koncentrált az előadás az idegenségre. A kitaszítottság jobban átélhető, ha a kitaszítottat még csak meg sem értjük, ha két Dajka-tolmáccsal tud csak érintkezni a világgal. Médeia kiszolgáltatottságából, védekezésképpen él varázslással, menti meg gyermekeit. Élet és halál feletti hatalommal bír, de nem a halált, az életet szolgálja. |
 |
| Mihai Măniuţiu szakrális, kultikus előadása jóval ősibb formákat választott, egyszerre idézi meg a görög színházat, de valami keleties hangulat is van benne, nem csak a torokhangon éneklő, talán mongol zenétől, hanem a szertartásosságtól, a maszkoktól, a söpredék-kartól, a majom mód létező nevelőtől, a no hatástól... Egy ennyire érzéki előadásban - ahogy rendező nyilatkozott az idegengyűlölet felmutatása történik meg - nemcsak a szakrális színház, nemcsak egy ősi színdarab, hanem a mai kor is terítékre kerül. Aki más, aki idegen, aki ismeretlen, attól félni kell? Az ellenség? Nem ragozom. Ez egy fontos előadás, jókor, jó helyen szólalt meg. Fotó: Bálint F Gyula |
