A jelmeztervező színháza - ez már önmagában sem mindennapi. Szűcs Edit arról mesél, hogy az első ilyen munkára még Leszták Tibor, a MU Színház vezetője kérte föl öt évvel ezelőtt, mondván, mi lenne, ha születne egyszer egy olyan előadás, ahol a látvány lenne a fő szervező erő, és ezt szolgálnák a többiek: a színészek, táncosok, zene, mozgás, szöveg. A kísérletből sorozat lett, a Test-Szövet után következett a Pára-Tok, majd a Lélek-Hám és most pedig a Bőr-Hártya.
Elsőre talán a divatbemutatókhoz hasonlatosak, de mégsem azok. Látszólag a különleges ruháké a főszerep, de közben mégis az emberről, a viszonyairól, történeteiről derül ki sok minden. Afféle testmaszkok ezek a ruhák, amelyek el is rejtenek a viselője külsejéből, miközben másfajta tulajdonságait pedig fölerősítik.
Ezt a most készülő előadást az idő inspirálta, illetve az időnek a folyamatos harca az emberi testtel - mondja Imre Zoltán, akinek a neve dramaturgként szerepel a színlapon. De vajon mit csinál a dramaturg a látványszínházban? Valójában, mint kiderül, beszélgetőtárs, akivel hónapokon keresztül találkoznak, töprengenek, hogy lehet képpel kifejezni - ezúttal - épp az időt.
A beszélgetőtársak közé tartozik Árvai György is, nevezzük őt leegyszerűsítve díszlettervezőnek, míg aztán megszületik a tér is, amiben mindezt meg lehet mutatni, és megtalálódik a zene is és a szöveg is. A Bőr-Hártyának a tere az állandóságot és a körforgást is fölidézi, Coin zenéjével és Tóth Kriszta szövegeivel, aki épp azokat a gondolatokat fogalmazta meg korábbi verseiben és prózáiban a női testről, a mulandóságról, amik Szűcs Editet is foglalkoztatták. "Miért nem vesszük észre az öreg test szépségét? Miért félünk az öregedéstől? Miért csak a fiatal testet látjuk szépnek?" - kérdezi tőlem Edit. "Talán mert a pusztulásra emlékeztet" - töprengek. De Szűcs Edit szerint a ráncok, a bőrnek és a testnek a változása az idővel újabb és újabb dolgokkal szembesít, ami izgalmas is, érdekes is, és szép is.
Most még ugyan nem láthatom a színész-táncosokon ezeket a testmaszkokat, ahogy Szűcs Edit nevezi ruháit, de megnézhetem őket a fogasokra fölaggatva. Tényleg, mintha az emberi test újabb rétege, bőrrétege lenne, miközben testünk, a női test titkait is megmutatják, fölnagyítva vagy épp elrajzolva. Az anyagok színei, a föld és a természet színei, szürkék, barnák, feketék, fehérek, bronzok, aranyak, ezüstök, a formájuk, a szálak kesze-kuszasága a bennünk-velünk változó időre emlékeztetnek.
Visszamegyünk a próbaterembe, az egyik szék sátorformaszerű anyaggal van elrejtve. Gergye Krisztián, ezúttal mint koreográfus, próbál a szereplők egyikével. Annak csak a szeme látszik ki a sátorból. Kíváncsian figyel minket. Majd kinyílik, és kibújik... hogy ki, azt nem való elárulni...
