Apró cserépben egy egész világ: a bonsai fácska körbejárható, élő műalkotás. Gondos kezek éveken, évtizedeken keresztül alakítják formáját, szelíd határozottsággal terelgetik ágait, míg tökéletes miniatűrré nem változtatják. Az időigényes folyamatot siettetni fölösleges és lehetetlen, az élő organizmus saját ritmust diktál. A végeredmény tökéletes, és persze teljesen haszontalan. Mert hát mi értelme volna annak, hogy a sudár fenyőfákat harminc centisre zsugorítva az ablakunkba rakjuk? Nem több, nem más - "csak" szép. Önmagában és önmagáért gyönyörű.
Éppen erről, az önmagáért való szépségről beszélt Anatolij Vasziljev is Magyarkanizsán. Tárgyát, a színházat képzeljük az iménti fácska helyébe! Vasziljev kézen fog minket, úgy vezet oda a magas, dísztelen talapzaton álló, látszólag biztos körvonalakkal bíró, valójában titokzatos objektumhoz. Amikor ott vagyunk, akkor sem engedi el a kezünket, szelíden noszogat, hogy kerüljük meg most együtt a posztamenst. Ajtókat mutat, amelyeken emelt fővel léphetünk be, ablakokhoz vezet, amelyeken belesve féltve őrzött titkokat pillanthatunk meg, majd cinkos kacsintással egy nyirkos falrepedéshez visz, amelyet végigsimítva egy pillanatra megborzongunk. Nem, az Egészről nem beszél, nem is teheti. Merthogy a színház szent dolog az idén májusban hatvanöt éves, világhírű mester számára. És szinte percre pontosan másfél órával a kezdés után hirtelen visszavisz korokon, helyeken átívelő sétánk kiindulópontjához. Ekkor döbbenek rá, hogy a látszólag rendszertelen csapongás, a jókora, olykor nehezen követhető gondolati ugrások, ha nem is feltétlenül fűzhetők fel egy előre megszabott koreográfiára, valahol mégis egy önálló, jól formált rendszer elemei.
Vasziljev szerencsére nem erőszakos, nem akarja velünk elhitetni, hogy az általa járt az egyedül üdvözítő út, sőt sejtésem szerint azzal sem foglalkozik, hogy értünk-e mindent abból, amit mond. Ő már rég túl lehet, túl van ezeken a körökön, más dimenziók mozgatják meg, és ő is más dimenziókban mozog. Arca az orosz ikonokon lévő szentek vonásait viseli. Az egyik pillanatban még évszázadok terheit a vállán cipelő, megfáradt bölcsnek tűnik, a következő másodpercben felvillanyozódik, és csillogó szemekkel beszél készülő előadásáról. Nem a szavak embere. Vagy mi nem vagyunk a megfelelő emberek az ő szavai számára. Az est sokszor nem attól lesz esemény, amit mond, hanem ahogyan mondja. Összpontosít, maga elé mered, szinte látni a tekintetén, a testtartásán, ahogy a gondolatokból hangok, a hangokból szavak, majd mondatok formálódnak. Vár, vár, a végtelenségig vár, aztán a megfelelő dramaturgiai pillanatban kibuggyan belőle pár szó. Beszédének izgalmas a ritmusa, ha lehalkítom a kínzóeszköznek is kiváló fejhallgatót, szinte kitapinthatóak lesznek a nekirugaszkodások, a megpihenések, a rákészülések.
MINIINTERJÚ
A világhírű rendezőt két kérdés erejéig tudta megszólítani a kultúra.hu tudósítója, Papp Tímea.
- A Drámai Művészet Iskolájának színészei hogyan fogadták az Ön távozásának hírét?
- Elfogadták a döntésemet. A társulat együttmaradt, játsszák a repertoárt, és várják a visszatérésemet, hogy folytathassuk a munkát.
- Egy próbafolyamat közben szakított arra időt, hogy Magyarkanizsára utazzon, és megossza velünk gondolatait a színházról. Milyen előadáson dolgozik a párizsi Od?on társulatával?
- Április 5-én lesz a bemutatója a Thér?se Philosophe című darabnak, amely egy 18. századi szöveg alapján készült. A szerző, Boyer d'Argens Sade márki előfutárának is tekinthető. Pályám során foglalkoztam már filozófiai, esztétikai, ortodox és római katolikus vallásos szövegekkel, antik tragédiákkal és misztériumokkal. Pornográf tartalmú szövegekkel korábban még nem dolgoztam, mivel színpadra állításukhoz eddig nem találtam meg az adekvát színházi formát. Célom az, hogy a szöveget filozófiai szintre emeljem. Kockázatos a vállalkozás, mivel a drámai művészet ebből az alapanyagból sem csinálhat olcsó bulvárt.
És ha valaki, akkor ő biztosan megtanulta, hogyan kell újra meg újra lendületet venni. Közülünk hány emberben lenne olyan erő, hogy hatvanöt évesen újrakezdjünk mindent? Pedig vele ez történt és történik most is: amikor a moszkvai hatóságok tavaly ősszel ellehetetlenítették több évtizede tartó munkáját, fogta magát és otthagyta Oroszországot. Franciaországban örömmel fogadták, új darabját a párizsi Odéonnak készíti. Az egyik néző a jövőről kérdezi, ő sztoikus nyugalommal idézi Orpheusz és Eurüdiké mítoszát. Most van abban a fázisban, amikor igyekszik nem visszafordulni.
Az már kiderülhetett, hogy Vasziljev megkeseredettnek semmiképp sem nevezhető. Tisztában van vele, hogy a hangját úgysem hallják meg azok, akiknek kellene. És mégis, fontosnak gondolja, amit tett. Nem a saját szempontjából, hanem az egész színházi szakmára gondolva. A jelenlévők élénk reakciói biztosítják arról, országhatároktól függetlenül is megértik ennek jelentőségét. Kiderül, az újrakezdésre biztos receptje nincs, ám a belőle áradó derűs, megfontolt nyugalom nyilván átsegíti még jó néhány akadályon.
Mint történt az eddig is, számtalanszor. Amikor például önnön pozícióját kellett megfogalmaznia, s arra a termékeny, ám szellemileg-lelkileg megterhelő álláspontra jutott, miszerint ő orosz mentalitással bíró európai rendező. Egyszerre van kint és bent; a miénk, miközben valami egészen idegen és megfoghatatlan. Helyzetelemzése pontos, pozíciója szilárd. Vegyészi végzettsége, a természet világával kötött szoros szövetsége is segíti a végletekig letisztult gondolkodásban. Olykor ártatlanul egyszerűnek, szinte megmosolyogtatóan naivnak tűnik, amit mond. Aztán zavarba jövünk, hiszen tulajdonképpen igaza van. A különbség csak az, hogy ő - még? már? - ki meri mondani a legegyszerűbb szavakat is.
Ha van kinek elmondani őket. Miután Nagy József felkonferálja, Vasziljev odalép az üres színpadra bekészített székhez és asztalkához. Az első kérése, hogy a nézőtér fényeit is kapcsolják fel. Hangjában nincs csalódottság, csupán megállapítja a tényt: kevesen vannak a nézők. Egy budapesti színház néhány, részben helyi kötődésű művésze mellett csupán pár újvidéki színiakadémistát látni a szakmából. A nézők összlétszáma nem haladja meg a negyvenet. Vádbeszéd vagy önostorozás helyett csak egyetlen kérdést teszek fel: mi lehetett az oka a magyar színházi szakma teljes érdektelenségének?
