Vajon mi indokolhatta a színmű elővételét, morfondírozom útban Békéscsaba felé, s vajon mikor olvastam-hallottam utoljára Fejes Endre nevét? A második kérdés marad a levegőben, de valójában az elsőre sem kap(hat)ok kielégítő magyarázatot, mert a színház élén csupán egy éve álló Fekete Péter direktor az elődjétől örökölte az idei műsortervet. Az egyik nyomós ok az lehetett, hogy a társulatban ki lehetett osztani a szerepeket - de erre csak akkor jövök rá, amikor már a próbát nézem.
Ki iszik ma Cinzánót? - mélázok a sötétben. - Ma nem ez számít "jó" italnak. De rögvest felejtődik is a probléma, mert sodor a dráma. Igaza van Király Attila rendezőnek, a darabról csak le kellett fújni a port. (A '90-es években még viszonylag gyakran játszották, az Ódry Színpadon két ízben is, legutóbb pedig 2000-ben, Székesfehérváron.) Színházi összehasonlítási alapom nincs, csak az ősrégi tévéfilmet láttam Harsányi Gáborral és Torday Terivel, ők eszembe is jutnak, de az emléket villámgyorsan felülírják a színpadon látottak. Mert Vadász Gábor kívül-belül abszolút Fiú, a kifinomult mozgáskultúrájú Lapis Erika reprezentatív és céltudatos nagymacska Zsuzsanna szerepében, s amikor Ács Tibor Házmesterként, hokedlin ülve saját közeli haláláról beszél, csak az számít, hogy színházban vagyok, az nem, hogy melyikben.
- Meg fogják érteni az előadást, akik a regény megjelenése után (1969 - A szerk.) születtek? - aggályoskodom a próba után a rendezőnek. - Ma már nyitottak a határok, mindenki odamegy, ahova akar.
- "Nem mehetünk oda, ahova akarunk - mond ellent Király Attila -, elvileg talán igen, de gyakorlatilag nem, erre sok embernek ma sincs pénze. Fejes Endre művének ma is van aktualitása, noha sok olyan mondatot kihúztunk, ami a korabeli árakra vonatkozik. Ám az alaphelyzet változatlanul élő: a politikai elithez való tartozás vonzereje egy jottányit sem csökkent."
A nézőtéren én vagyok az egyetlen messziről jött, elöl a színház fotósa dolgozik, középtájt a rendező ül asszisztensével, sokáig szavát se hallom. A próba szinte megszakítás nélkül folyik, hiszen mindjárt itt a premier, ha szól Király Attila, apró technikai igazításokat kér csupán. Hogy a színészekkel elégedett-e, most még nem érzékelem, de később persze ez is szóba kerül: "Békéscsabán négy-öt olyan színész is van, akitől leteszem a hajamat" - foglalja össze igen meggyőzően a róluk alkotott véleményét.
- Presser Gábor lejön a bemutatóra? - kíváncsiskodom, hiszen az 1977-es vígszínházi bemutató óta a dalokat mindig zenei alapra énekelték a szereplők, a Jókai Színházban azonban a kíséret is élőben megy. Az igazgatónak eltökélt szándéka zenés darabok bemutatása, s ehhez a hosszú évek óta befedett zenekari árkot is kinyittatta. Ebben az előadásban ugyan víztükörként funkcionál, ezért a Gulyás Levente által vezetett négytagú zenekar a színpadon foglal helyet, de nem a játszókkal egy szinten, hanem egy magas emelvényen. Ez alól gördülnek elő a változó helyszíneket jelző elemek Székely László díszlettervező látszólag puritán, de valójában igen szellemesen tervezett konstrukciójában. A színpadképben hál' istennek nyoma sincs a divatlapos retró-hangulatnak, s Papp Janó jellemzően elegáns öltözékei is nagy ívben elkerülik ezt a csapdát.
Szóval Pressert meghívták, de hogy ott lesz-e a március 28-i premieren, nem tudni. Az előadásban nem váltakozik a próza és a zene, hanem egymásba fonódik, és gyanítom, hogy ebben a koreográfiának nagy szerepe van.
"Bár alapvetően hiszek a sztanyiszlavszkiji módszerben, abban, hogy a figurát belülről kell megszülni, és az hozza magával a formát - ezt csak szabad, határidő nélküli próbafolyamatok alatt lehet rendszeresen megvalósítani. Én koreográfusként tudok a forma megteremtésében segíteni, amit aztán egy jó színész könnyen meg tud tölteni" - mondja Király Attila, akinek ez a harmadik rendezése, s azt is hozzáteszi, hogy sok jó rendező mellett ült a kispadon éveken át, akiktől eltanulhatta a szakmát.
Utolsó jelenet a színpadon: a borotva suhintása után vigasztaló lányok gyűrűje veszi körbe a Fiút, akinek egyre véresebbé válik az inge simogatásaik nyomán. Majd egészen előrejön, így az utolsó mondatok az összecsapódó függöny előtt hangzanak el. "Megbeszélés!"- kiált a rendező, mire a színészek ellepik a színpadot, én pedig a nézőtér otthonos félhomályából kilépek a színház néptelen folyosóinak labirintusába.
