Az úrhatnám polgár volt az első Moli?re-darab, amelyet Magyarországon bemutattak. 1769-ben Egerben került színre a Fennhéjázó és a maga sorsával meg nem elégedő ember bolondsága, Lully zenéje helyett a kuruc kor dalaival, majd két évtized múltán Illei János Tornyos Péterre magyarította és városi, feltehetőleg komáromi környezetbe helyezte a komédiát, az iskolai előadás miatt kiiktatva a női szereplőket és a szerelmi intrikákat.
Az első teljes fordítás Csiky Gergely munkája. A darab a legtöbbször - egy kritikában a Moli?re magyar társszerzőjének nevezett - Mészöly Dezső változatában került színpadra, míg 1992-ben Bognár Róbert poén és humor nélkül, szinte a játék ellenében alkotta újjá a szöveget.
Mondják, XIV. Lajos jobban szerette a zenés szórakozásokat, mint a prózai darabokat. Egyrészt azért, mert az udvari látványosságokkal nagyobb hódolatot lehetett kifejezni iránta, másrészt viszont ő maga is élvezte, ha táncolhatott a szórakozás csúcspontját jelentő balettkomédiákban. Az alkalmi, általában ünnepségre, rendelésre készült, változatos szerkezetű jelenetfüzérek a szórakoztató cél mellett azonban a kor társadalmát is ábrázolták.
Az utóbbi fél évszázad előadásait végignézve elmondhatjuk, hogy épp a zene és a táncbetét okozta a rendezőknek a legkomolyabb fejtörést.
A kilencvenes években Lully melódiáit bágyatagnak, álmosítónak találták, mert az a fajta zenélgetés-táncikálgatás, amit XIV. Lajos még olyannyira élvezett, mára alig elviselhető. Néhány kivételtől eltekintve többnyire mégis ezeket használták. Ilyen kivétel volt egy, a korszakhoz méltóan meglehetősen osztályharcos miskolci előadás. 1955-ben Dávid Gyula zenéjét szellemesnek találták, amelyet finoman tolmácsoltak a zenekar és az énekkar tagjai az ötletes betétszámokban; a hangulatos, jól illeszkedő táncokért Bodrogi Zoltán koreográfust és Mihályka Erzsébet balettmester kellett jószívvel említeni.
Több beharangozó cikk is született 1972-ben a Fővárosi Operettszínház készülő produkciójáról, amelyhez Darvas Ferenc írt általa rokokó beatnek definiált zenét. A műfaji megnevezés arra utalt, hogy Moli?re korának zenei közérzetét próbálta összeegyeztetni a hetvenes évek ízlésével, s ennek megfelelően a négyszáz évvel ezelőtti Párizs hangulatához ritmikus gitárzenét komponált. Vámos László ösztönzésére Darvas mellett Mészöly Dezső és Csemer Géza dolgozott a darabon, ám a bemutató elmaradt. A zene azonban nem maradt az asztalfiókban. 1975-ben Kaposváron Babarczy László használta fel, ekkor azt írták róla: szerényen, stílusosan idomul a játékhoz, míg mások szerint a stilizált barokk zene bármennyire invenciózus is volt, végképp nem illett a cirkuszporondon előadott bohóctréfához. 1992-ben Miskolcon Árkosi Árpád szintén Darvas zenéjét, a kellemes, dalolható, élénk muzsikát választotta.
Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színházban állította színpadra Az úrhatnám polgárt, s az előadást, amely többszörösen idézte a 17. századot, farce-elemekkel, énekkel, zeneszámokkal, balettbetéttel tarkította, s nem realitásban, inkább nyomatékkal a teátrális példázat szintjén tartotta. Pauer Gyula díszlete az Hotel de Bourgogne-ra utalt, míg a nyitó jelenetben egy Moli?re-korabeli színtársulat készülődött az előadáshoz. Ez az ötlet épp a mamamusi-szertartásban igazolódott, mert a török jelmezbe öltözött színészek azonossá válnak az alapegyüttes tagjaival, következésképp a szertartás nem betétként, hanem a dráma szerves részeként hatott. Lully zenéje Márta István átdolgozásában kifejezetten himnikussá emelkedett.
A Vígszínházban Parti Nagy Lajos szövegével, Keresztes Zoltán zenéjével Mácsai Pál rendezi a komédiát. Utóbbiról nem szól a fáma, előbbiről viszont annyi tudható, hogy úgy hallatszik, mintha Moli?re írta volna magyarul.
