Közép-Európa szimbóluma

-Hogyan került a Vagon című darabja a POSZT Felolvasószínházába?

-Ahogy a többi is. Beválogatták. Tavaly Örkény-ösztöndíjas voltam, a darabom elküldtem Radnóti Zsuzsának, aztán valamikor koratavasszal kaptam tőle egy gratuláló levelet, hogy több dramaturg is elolvasta a darabom, és azt gondolták - mármint a Dramaturg Céh tagjai -, hogy érdemes lenne a felolvasásra.

-És a Vagon, miért, miből íródott? Nem akarok kötekedni, de Ön fiatal prózaíróként két regénnyel a háta mögött lett ismert, és aratott sikereket, emellett költőként, kritikusként is többször igen markáns hangot ütött meg, mennyiben hiányzik ehhez a darabírás?

-Tizenhat éves korom környékén nagyjából egy időben kezdtem írással és színházzal foglalkozni. Vagy színházzal és írással. Az elmúlt tizenhat, bocsánat, lassan tizenhét évben dinamikusan változott a fontossági sorrend: hol a színház volt az élen, hol az írás, hol a barátnőm. Ez elég szörnyű, de másképpen nem megy, így működök.
Egyetemista koromtól kezdve nyolc éven át saját társulatom volt, a Pécsi Harmadik Színház fogadott be bennünket, ott szabadon dolgozhattunk színházi körülmények közt. A dramaturgi, a rendezői és a színészi munkát is kipróbálhattam Aztán az írás évekre legyűrte a színházcsinálást, a regényírás és pénzkereset mellett nem maradt "fölös" energiám szervezőmunkára, megmaradt a színházkritika és a darabírás. Illetve, ezek még nem darabok voltak, hanem monológok. Nehezen vezettem be a második színészt a darabjaimba, pedig ez már Aiszkhülosznak is sikerült.

Végül írtam két regényt, (Schvab evangiliom és Schvab legendariom címmel) és elgondolkodtam azon, hogy darabot is írhatnék belőlük. Talán három éve kaptam egy felkérést erre a darabra Dávid Zsuzsától, a szekszárdi Német Színház akkori igazgatónőjétől. Megírtam a regény motívumai felhasználásával, de mire elkészültem vele, s a próbákra került volna sor, az igazgatónőt leváltották, az új meg még telefonon sem volt hajlandó szóba állni velem, s annak ellenére, hogy kifizettek, szóba sem jött a bemutatató. Azóta, félévente elővettem a darabot, elolvastam, s ha valami új ötletem támadt a szöveghez, hát megváltoztattam.
Azért érzem szerencsésnek azt, hogy van közöm a költészethez, a prózához, mert éveket töltöttem el színházban: ha kitalálok valamit, akkor azt egyrészt meg tudom írni, s valamelyest színpadon is képes vagyok elképzelni.

-Mit jelent az, hogy a regénye motívumait használta fel? Adaptálta, vagy ez egy önálló mű?

-Egy nehezen besorolható önálló mű. A regényem sem rendes regény, hanem olyan énféle-fajta, inkább könyvnek nevezhető szerkesztett, de a befogadó által újraszerkeszthető szöveghalmaz. Ezt az interaktív vonást színpadra áttenni nem könnyű. A regény témája a személyesen megélt közép-európai, ezen belül magyar, s még beljebb sváb történelem, s az identitás-alakulás. A darab témája természetesen ugyanez, csak egy helyszínt kellett hozzá találni, ez egy vagon lett, s egy szituációt, ez a kitelepítés.

-Mennyire illeszthető be ez a mű abba a mai folyamatba, amelyet talán Kertész Imre Nobel-díjas írónk is indukált: nézzünk szembe a múltunkkal?

-Hát, igen. Erről van szó. Csak az a baj, hogy én idén nyáron leszek harminchárom éves, nem lehettem szemtanúja annak, amiről írtam. A témámhoz még fiatalnak, mondhatni gyereknek érzem magam, annak a folyamatnak, amiről írok, csak a végeredményével szembesültem: folyamatosan halnak meg azok az emberek, akik még megélték a kitelepítést, a II. Világháborút, akik még ismerték az azt megelőző világot.
Azzal is furcsa szembesülnöm, hogy ezzel a témával lassan nyolc éve foglalkozom. Amikor belekezdtem, még fogalmam sem volt arról, létezik olyan, hogy oral history, vagy az, ahogyan én az adatközlőimmel bánok, éppen korszerűnek számít a néprajzi kutatásokban. Több dologra ösztönösen, szerencsésen ráhibáztam, így magamtól találtam rá erre az útra, a nagyon vékonyka, nehéz és csigavonalban haladó útra, amely valami egészen furcsa módon ma aktuálissá lett.
Mert igen, szembe kell néznünk azzal, hogy magyarok küldtek a halálba magyarokat, akik történetesen zsidó vallásúak voltak. De azzal is szembe kell nézni, vagy inkább kellene, hogy egy másik, bő két évszázada Magyarországon élő kisebbség, a magyarországi németség több százezres tömegét kollektív bűnösség címszó alatt vagy kitelepítették, vagy megfosztották kultúrájának gyakorlásától.
De beszélhetnénk még vagyonelkobzásról, málenkij robotnak nevezett kényszermunkáról, lassú asszimilációról, identitásvesztésről Ez egy olyan történet, amely bármikor, bárhol aktuálissá válhat, akár Magyarországon is. A határainktól délre, az egykori Jugoszlávia romjain dúlt háború is erre figyelmeztet.

De én nem történelemi, szociológia, néprajzi, politológiai szakkönyvet készítettem, hanem valamit, amiben mindenből van egy kicsi, amiben összeáll egy világ, egy régmúlt világ a maga fájdalmaival, örömeivel, úgy, ahogyan azt egy gyerek, egy felnőtt és egy idős ember megélhette. Nos, egy darabba ezt összesűríteni nehéz, ezért mertem szürreális jeleneteket komponálni, ahol a szereplő felrepül, vagy bátran kevertem idősíkokat. Az első felvonásvégben lezáruló cselekményszálat újra felvettem, s egy ponttól másképpen folyatattam. A Vagon, mint helyszín bármi lehet: temető, ház, koporsó Szerepel az előadásban fúvószenekar, az egyik szereplő rengeteget beszél a stifolder-készítésről, bélmosásról, szarszagról, a másik a kitelepítésről, a harmadik a férje haláláról, a Gyerek a saját identitásától igyekszik megszabadulni
A konkrét vagonbéli eseményeken túl - a dédapám tényleg három napig üvöltött a véméndi vasútállomáson, az amúgy egy hétig várakozó szerelvény egyik vagonjában, mert a félelmétől megőrült, de ennek köszönhetően, mivel még a katonák sem bírták elviselni őt, kirakták a családot - más nézőpontból, az életen túlról is szemléli néhány szereplő ezt az egészet, s egészen másként látja, láttatja az életet. De a darab igazából az emlékezésről szól, a Gyerek emlékezéséről, arról, miképpen tud szembenézni saját identitásával. Ezen a szinten már mindegy, hogy valaki sváb, magyar, szlovák, román, zsidó, keresztény Arról a közös és egyetemesen emberi problémáról szólok, hogy meddig lehet embernek maradni embertelen körülmények között, hogy mit, meddig érdemes vállalni.

-Nem túl sok az, amit magára vállalt?
-Természetesen sok, túl sok, abszolút éreztem a kudarc lehetőségét is. De már nyolc éve foglalkozom ezzel a témával, az a tudásanyag, amit felhalmoztam, a családunk története, amelyet készen kaptam: együtt az archaikus népi imádságok, babonaságok, és az írástudás Hát ez nem áll mindenki rendelkezésére.
Az egy Kalász Mártonon kívül nem tudok mást megnevezni, aki méltó szinten foglalkozott volna ezzel a témával. Talán még Mészöly Miklós egy novellája is említést érdemel. Érdekes, hogy Mészöly is jelen volt ennél a kitelepítésnél, élelmezési tisztként, a Kitelepítőknél című novellájában írt is erről.

-Bízik darabja bemutatásában?

-Nem tudom. A színházak mai helyzetében azon csodálkozom, hogy egyáltalán még léteznek prózai, nem vígjátékot és musicalt játszó kőszínházak is. Hogy nem ugyanaz a tízegynéhány előadás vándorol körbe az országban, mert ennyire "sikeressé" válhat a közeljövőben az anyagi kényszerből létrejövő koprodukció. A darabom kihívást jelentene annak a színháznak, amely felvállalná. A két idős főszereplőnek jelentős mennyiségű szöveget kellene megtanulnia, sok statisztára lenne szükség, akik ugyan nem szólalnak meg, de végig fontos színészi feladatuk van a teljes előadás ideje alatt, a színpadtechnikai igények is elég komolyak. A Vagonból lehetne egy reprezentatív, nagy ívű előadás. Az egy felolvasó-színházi bemutatónál mindenesetre többre hivatottnak érzem a darabom, de én nem vagyok hiteles mérce. A magam munkája fölött nem mondhatok ítéletet, bár Ionesco volt saját előadása szendvicsembere, saját maga bántó és dicsérő kritikusa az újságokban.

-Erre talán nincsen szüksége, mert úgy tudom, mások mondtak ítéletet egy másik darabja fölött, mert Ön nem csak ezzel a témával foglalkozik, 2004-ben egy mesedarabját is bemutatták

-Nem csak bemutatták, hanem talán mondhatom, sikerre is vitték. A MárkuSzínház (Pilári Gábor, Vajda Zsuzsa, Radák János), a Mátyás király szárnyai című mesedarabommal a III. Országos Gyerekszínházi Szemle első díját hozta el, mint a legszellemesebb előadás.

-Gratulálok. Gondolom, várja a POSZT-ot is, miként fogadják a darabját. Ez természetes is, és nemcsak egy fiatal szerző esetében. Dolgozik már új színdarabon?

-Több mindennel foglalkozom. Verseimből egy válogatott kötetet állítok össze, folytatom, pontosabban befejezni készülök a Schvab trilógiámat, az utolsó köteten, a Diariom-on dolgozom. Van egy mesekönyv-tervem. Emellett egy másik regénybe is belekezdtem, ez egy mai téma, fiatalokról szól, a közelmúltról, egyetemisták, művészek, kaja, pia, buli, drog, zene, párkapcsolati válságok, önfeladás, felmorzsolódás Arról is szeretek írni, ami körül vesz, erről készítek egy nagyon pontos, éles, cselekvésre ingerlő fényképet. Ebből is lehet talán majd darabot írni, vagy filmet forgatni még inkább. Majd ahogy alakul, mindig vannak lehetőségek, s el kell döntenem, mibe szállok bele, kikkel vállalok közösséget. Szívem szerint egy társulatnak szeretnék darabot írni, együtt dolgozni velük. Ez a vágy.
A valóság?
Ülök egy laptoppal a szobában. És remekül elvagyok. Mert írok.

A képek, a MárkuSzínház (Pilári Gábor, Vajda Zsuzsa, Radák János), Mátyás király szárnyai című előadásán készültek. Fotó: a szerző.

Közép-Európa szimbóluma

Színpad