Már nem vagyok szerelmes...?

A színház nem templom, nem politikai szószék,
De nem is kocsma vagy nyilvánosház. Ennek
Ellenére - időnként - olyan dolgok is történnek
A színházban, amelyek a fenti intézményekben
Mindennapos gyakorlatnak számítanak.

Csak addig szabad maradni

Kezdtem berendezkedni a laza, de azért aktív nyugdíjas életre, családom féltő szeretettel vett körül, ezzel is bizonyítva, hogy a nyugdíjba menők lelkiállapotát általában jól ismerik, engem kevésbé. Nekem ugyanis vigaszra, kíméletes bánásmódra nem volt szükségem. Többet voltam együtt a családdal, rengeteg restanciám volt magánügyeimben is, és most kerítettem sort intézésükre. Színházi körökben elterjedt, hogy ha bizonyos anomáliák nincsenek, ha nem szegi kedvemet számos intézkedés, mellyel nem értettem egyet, még a helyemen maradtam volna.
Talán igen, talán nem.
Az igazság az, hogy mindenkinél eljön a pillanat, sok évtizedes munka után, amikor azt mondja, elég volt, és az a munka, ami egy életen át boldoggá tette, nem okoz már örömet. Ezt sok embertől hallottam, aztán én is tapasztaltam. Attól van ez, hogy a mindennapi munka egyre fárasztóbbá, idegesítőbbé válik, vagy a körülmények olyanok, hogy az ember nem tudja kedve szerint csinálni a munkáját. A légkör romlott meg az intézményen belül, s a munkatársak már nem voltak egy hullámhosszon, a vezetés egységéről már nem lehetett beszélni, s a rossz döntések előrelátott következményit vállalni kellett. Hibát mindenki követhet el, aki dolgozik, de ha mód van rá, hogy a hibát menet közben korrigálni lehet, de ezt az illető elmulasztja, akkor ennek morális következményei lesznek, nem is beszélve a művészi és anyagi kárról.

Aki hosszú távon akar ezen a pályán megmaradni, annak szilárd elvi alapon kell állnia. Számomra például nagyon fontos volt, hogy becsülni tudjam munkatársaimat, hogy jó és baráti kapcsolatot tartsak a területtel és a kollegákkal. A barátság és a szerelem nem minden esetben tart örökké. Emberekben és eszmékben is csalódhatunk, és biztos, hogy bennem is csalódtak egyesek. Pedig nem szeretek csalódást okozni. Tudatosan senkit nem bántok meg, és igazából azok, akikben bíztam, engem sem bántottak meg soha. A vágyaim általában teljesültek, lényegében kiegyensúlyozott ember vagyok.
Boldogság?
Nem. Ennek a szónak túl nagy a jelentősége és a súlya. A boldogság érzéséhez, azt hiszem egy elképzelt jövőkép szükséges, vágyálmok, amelyek beteljesülés előtt vannak. Ez a fiatalabb generáció életérzése lehet. Az idősebbek érzik, hogy szülők, családtagok, barátok elveszítésével lassan, részletekben "hal meg" az ember. S bár tudom, hogy ez az élet rendje, elszomorít. De az is, amikor egyeseknek, akik egy életen keresztül szent meggyőződéssel harcoltak a közért, áldozatokat vállaltak, mert hittek abban, hogy jót és jól cselekszenek, azt sugallják, hogy bűntudatuk legyen és öregen, betegen kis nyugdíjukkal, értelmetlen és vesztett harcokra visszatekintve tagadják meg a múltjukat. Idős korban ez már nem megy. Sok mindent értenek, de nem hajlandók az életüket és munkájukat bűnösnek és értelmetlennek vallani. Az öregek és a szegények azok, akik még őrt állnak "a nagy álmok ravatalánál". Sajnálom a hívő és csalódott "közlegényeket".

Az őrségváltásnak a színházban is meg kell történnie, hogy a működés folyamatos és zökkenőmentes legyen. Kellenek a fiatalok. Idősebb korban már nem szívesen kísérleteznek a vezetők, mert ha nem is félnek az új módszerektől, tudják: ha az nem válik be nem lesz idejük kijavítani. Tehát maradjon az eddig bevált módszer. Ilyenkor kezdődik a stagnálás, a lemaradás, mind nagyobb lesz a távolság az "újítók" és a "konzervatívok" között.
Ki nem mondott gondolat az idősebb, nagy eredményeket elért vezetőknél: szépen, minden baj nélkül befejezni, és egy életen át végzett jó munka emlékével, az érdemek elismerése mellett nyugdíjba menni. A vezetők utánpótlásának kérdésével foglalkozni kell, ebben az igazgatók egyetértenek, de a hogyanban már megoszlanak a vélemények. Egyesek a régi, kitaposott úton akarnak menni, amelyen egykor haladtak ennek a céhnek kiváló mesterei, és úgy képzelik, hogy az odakerülő inast majd ők nevelik a szakma minden fortélyát ismerő segéddé: és ha a próbát kiállta, válhat az illetőből mester. Ez a jó szándék azért a pokolba vezető út, mert nem veszik észre, hogy a kitaposott ösvények mellett már sztrádák épültek, azokon a legmodernebb autócsodák száguldanak, sugárhajtású repülőgépek szelik a levegőt. És ebből következik, hogy ma már nincsenek színházi kisinasok sem.

A fiatal, vezetésre számba jöhetők zöme egyetemet végzett, diplomás, több nyelvet beszélő, s a mai élethez szükséges ismeretekkel rendelkezik. Az idősebbeknek nagyobb a rutinjuk, tapasztalatuk, a helyismeretük, mert színházban, művészek és műszakiak között nőttek fel, értik a nyelvüket, még a hallgatásukat is. A fiatalok mást tudnak, és ami a fő, van idejük megtanulni mindazt, amit még nem tudnak.
A színháznál az ember a művész, a "termelőeszköz". Tőle függ minden, vele kell tudni jó kontaktust kialakítani, mert a színház hatékonysága az ő tehetségének kiaknázásával és felhasználásával érhető el.
Ezt nem megtanulni, ezt tudni kell!
Fiatal, tanult utódjelöltek nehezen és csak rövid távon fogadják el a gyámolítást, okítást. Utána már maguk akarnak a feladatokkal megbirkózni, vállalva azt is, hogy saját kárukon tanulnak.

Nincs kitalálva Magyarországon a fájdalommentes személycsere gyakorlata. Az idősebb generáció egyes tagjai úgy érzik, hogy - bár fáradtak, betegek - a kapott megbízás alapján a zászlót nekik kell magasra tartani. És tartják is. Színházaikat a közönség látogatja, az intézmény gazdasági helyzete stabil, és közben nem is sejtik, hogy a hátuk mögött leváltásukról beszélnek - istenem ez is elfogadható -, de "érdemeik elismerése mellett" történő leváltáshoz váltás helyett lejáratásuk folyik, ami elvezet az előkészítetlen s a lelki összeomláshoz.
Az utódlás törvényszerű és szükséges, de ezt össze kell kapcsolni a régi vezetők több évtizedes munkájának elismerésével, hogy emelt fővel mehessenek el, és ne kelljen a hátsó kijáraton kikullogniok.

Karinthy Frigyes Holnap reggel című színdarabjának főhőse reménytelenül szerelmes a feleségébe, mert a nő ezt a szerelmet nem viszonozza. Asszonya meghódításáért a férfi vállalja a halálos veszélyt is, hogy szerelmét meghódítsa. Amikor az asszony az érte hozott áldozattól meghatódva új érzésekkel indul a férje felé, aki az önként vállalt veszély közben döbbent rá, hogy meggyógyult, viszonzatlan szerelme elmúlt - a férfi a következő szavakkal fogadja a feleségét: "Mária én olyan boldog vagyok, már nem vagyok szerelmes beléd!"
Nekem az Operaház és "a színház" nem volt viszonzatlan szerelem. Sőt! Többet kaptam tőlük, mint amit reméltem. De azért elmondhatom én is: Színházaim a pesti Broadwayn!
Én olyan boldog vagyok, már nem vagyok szerelmes belétek!

Már nem vagyok szerelmes...?

A fotókon Luciano Pavarottival és fiával, Szirtes Gáborral látható a szerző.