| Rendezés és darab, van-e közük egymáshoz? Zsótér visszafogott, steril, szinte eszköztelen világában bármely más darab is ugyanoly módon megszólalt volna, vagy éppenhogy alig szólalt volna meg. Az egész előadás a minimál mozgástól, a díszlet őrültekháza jellegétől jóval nyitottabbá vált, mint Schiller szövege. Annyira nyitottá, hogy nem is igen kellett, lehetett figyelni, mi történik a színpadon. |
 |
| Schiller darabját majdnem végig, egyhangúan mondták fel, néha egy-egy humoros elem mozgatta meg a kornyadozó közönség sorait, de más semmi. Elemzésre méltó, az egyik poén. Az előadásban elhangzik, hogy "a nép szava isten szava", s az aláírandó halálos ítéletet egy újság jelenít meg, méghozzá a Népszava egy példánya. Hát, ilyen egy zsótéros poén. Ez az előadás feladat. Türelemjáték. Az emberi psziché ösztönös védekezését teszi próbára, mármint, ha egynemű, egyenletes minimál ingerek érik, miképpen reagál? Ideges lesz? Netán csak unatkozik, s lassacskán elalszik? Mindkettőre láttam példát a nézőtéren. |
 |
| A színpadnyílás televízió-képcső alakú nyíláson át engedte meg a kukucskálást a nézőnek. Más kérdés, más irónia, ahogy női harisnyában, falatka rövidnadrágban mászkálnak a férfi szereplők a színpadon. Ez már egy erősebb poén lehetne az előadásban, de nem az. Láttam már Zsótér előadást, amelyben forma és tartalom ettől a furcsa színpadi modortól egészen különös fényt kapott. Vajszínű árnyalatot, hogy E.P-vel szóljak én is. Ez alkalommal nem, illetve csak Zsótér rajongóinak adatott meg az öröm. Vagy hát, ki tudja, egy ilyen zsótéros előadás is foghat ki gyengébb napot. A IV. Henrikkel is így jártam, a két előadás közül a gyengébbiket láttam. Akik a másikat, az egekig magasztalták, akik azt, amit én is, elásítozták magukat. Mindenestre a IV. Henrikkel egyetemben a Stuart Máriát érzem a POSzT két leggyengébb versenydarabjának. Fotó: Peti Péter |
