Hálátlan dolog egy nemcsak szakmailag, de társadalmilag is kiemelten fontos eseményről beszámolva nekiállni azokat gyalulni, akik minden nehézség ellenére igyekeztek eleget tenni vállalt feladatuknak. De nekiállok, essünk túl rajta. A fesztivál rendezőinek és munkatársainak komoly problémákkal kellett megbirkózniuk, és bár nem tudhatok pontos részleteket (nem is tartozik rám), azt hiszem, egyik sem független attól, hogy egy ilyen rendezvényt nem lehet számon kérhető színvonalon ennyi pénzből megrendezni. Annak ellenére, hogy az eseményzáró értékeléskor elhangzott: ?az egyik legegyenletesebb versenymezőnyt láthatták az érdeklődők?, a biennálé versenyprogramjába meghívtak több olyan produkciót is, amely alaposabb válogatással nem kerülhetett volna ide. És erről nemcsak Harangi Mária rendező tehet, aki egyedül válogatott, mert listájából világosan kiderül, hogy nyitottan állt a feladathoz; képtelenség azonban ezt a szerteágazó területet tévedhetetlenül átlátni ? több ember nyilván teljesebb munkát végezhetett volna.
Gyanítom, a válogató ebben a szezonban kevés mozgásszínházi produkciót láthatott, hogy éppen ezeket találta meg. Az egyiket ? a Soltis Lajos Színház Álomevők című előadását ? ráadásul még a zsűri is jutalmazta: a darab nőknek szánt bulvárhoz hasonló külsőségekből és vaskos közhelyekből építkezik. A menyasszony- és vőlegényruhás szereplők látványelemekkel manipuláló előadása nélkülöz mindennemű érdeklődést vagy kihívást a világ, sőt a játszók irányában is: formailag és a mozgásanyagot tekintve, a játszók felkészültségéről nem is beszélve, szűkös és igénytelen volt. A háromtagú zsűri ? Bérczes László, a kaposvári színház művészeti vezetője, Kelemen József, a kaposvári színház színésze, rendezője és Sándor L. István kritikus ? ráadásul abba a fura helyzetbe került, hogy a versenyben részt vett kaposvári A Pál utcai fiúk előadásnak is adott díjat ? ezzel együtt Vidovszky György másik rendezését, az East Balkánt is jutalmazva. Nem a zsűri értékítéletét kérdőjelezem meg (pláne, hogy a rendező munkásságát, színházi útkeresését, szándékait magam is nagyra becsülöm, ezért bármilyen díjának örülök), de ez így egyszerűen nem elegáns. Még akkor sem, ha a zsűrit forráshiány szervezte. Ugyancsak zavarba ejtő volt, hogy néhány előadás csak prezentáció formájában tudott részt venni a fesztiválon ? többek közt a fent említett East Balkán is. Baljóslatú vállalás, ha a jövőben ezen az alapon vonnak meg további forrásokat ? de megértem, sőt respektálom is a fesztiválrendezők döntését, hogy mindenképpen meg akarták tartani a soron következő biennálét. Úgyhogy most olyan előadásokat fogok emlegetni, amelyek mindenekelőtt dicsérik a fesztivált.
A legjobb előadás Üveghegy-díját A hétfejű tündér nyerte el. Lázár Ervin mesevilágából Gimesi Dóra írta meg kedvvel a szerző életművére is finoman reflektáló szöveget, amelyhez jól illik Mátravölgyi Ákos költői, ugyanakkor praktikusan, logikusan is érvényes látványvilága és Sáry László kedvesen mesélő, a szövegből és képekből építkező zenéje. Kuthy Ágnes rendező aprólékos munkájának köszönhetően a színészek, Hoffer Károly, Tatai Zsolt és Teszárek Csaba varázslatos mesét kerekítenek a nézők köré.
A fesztiválon részt vettek olyan produkciók is, amelyek után a látottak adta témát drámafoglalkozással dolgozták fel a diákok. Nemrég fejeződött be Budapesten a II. Tantermi Színházi Szemle, amelyből az is kiderült, hogy egyre többen erősítik ezt a színházi területet. A kaposvári fesztiválon ugyancsak jelen volt a Szputnyik Hajózási Társaság, a KÁVA Kulturális Műhely, a Nézőművészeti Kft., és a Nemzeti Színház is. Ahogy a fent említett szemlén kiderült, szinte csak budapesti produkciók készülnek (amelyek egy része aztán eljut vidékre, sőt a határokon túlra is), úgyhogy öröm volt látni, hogy a kaposvári színház társulata is belefogott egy hasonlóba. Jó lenne, ha ezt folyatnák, és a vidéki színházak közt elsőként el is indítanák a rendszeres ?terepmunkát?. A legjobb ifjúsági előadás Üveghegy-díját egyébként A gyáva nyerte el, amely a hagyományos színháztól sok mindenben eltér, mégis a leghagyományosabb színházi alkotóra, a színészre: Kovács Krisztiánra bízza a legtöbbet.
A biennálé programjához tartozott korábban is az utcaszínház (sajnos, most nem jutott minden napra): idén többek közt egy kivételesen kedves játékot is láthattak a járókelők a Fő utcán a Márkus Színház előadásában. Az égig érő fa így megelevenítve olyan ölelés, amely időkön, tereken, embereken és kultúrákon át eljut mindenkihez, aki végigköveti.
Szintén nem volt része a biennálé versenyprogramjának a kaposvári Pán Péter. Kelemen József a műfaji elvárásoknak megfelelő, sőt azokat több ponton meg is haladó előadást rendezett. Ha nekem mesélnék, hogy a színpadon kutya és gyerekek is szerepelnek, lézerjáték és akrobatika van, levegőben fejjel lefelé éneklés, én (a musicaleket gondosan kerülő) nem hinném el, hogy a társulat színészei képesek voltak figuráikat valódi élettel megtölteni, sőt a sztori nyugtalanító felét is finoman megmutatni. Ahol kicsi rést üt az előadásban Ady Endre Kocsiút az éjszakában című versének első sora, ott beszűrődik az a rengeteg keserűség, amiről az aranyos kis mesén túl szól a Pán Péter.
A díjkiosztón elhangzott: lesz következő biennálé. A hetedik ? mesés szám: ahogy kell, hozzon szerencsét, és valamivel nagyobb költségvetést.
