Délelőtt 11-kor, a meghirdetett előadás kezdő pillanatában a Blaha Lujza tér nem mutat más képet, mint az év bármely más napján. Az emberek ugyanúgy szétszórtan álldogálnak és üldögélnek, a galambok hada és ürüléke sem mutat más kombinációt, a napocska hét ágra szórja sugarait, a szökőkút pedig hangosan, a megszokott monotonitással csobog. Olyan hangosan, hogy elgondolkodom: hogy fogom hallani az előadást, és egyáltalán, milyen nyelven lesz? Kezdeti szorongásom meglepetésbe csap át, amikor az Astoria felől libasorban, hatalmas, kopott bőröndöket lóbálva, lassú léptekkel megérkezik az egykori háborús emigránsokat idéző csapat. A svájcisapkák, kalapok, zakók gyanútlan tulajdonosai lassan megállnak és naiv, kíváncsi arccal fürkészik a teret, az embereket. Járókelők rohannak el mellettük, némelyikük súrolja is a színészeket, de nincs idejük megállni. Vagy talán észre sem veszik a fura szerzeteket, akik őszinte nyitottsággal közelítenek az új, számukra még ismeretlen város lakóihoz. Olyan gyermeki naivitás árad egész lényükből, hogy rögtön Moby In This World című dalának videója jut eszembe, amiben apró, kisujjnyi űrlények "Hello"-feliratú transzparensekkel próbálják meg felhívni magukra a földlakók figyelmét - sikertelenül.
Szerencsére az újonnan érkezett vendégekkel nem így történik: alig néhány perc leforgása alatt sikerül mosolyt csalniuk szinte mindenki arcára, az első közvetlen érintkezés kiváltója pedig a tér szélén gyülekező kérdőíves csapat, akik közé a Kamchátka őszinte csodálkozással vegyül, boldogan simogatva meg a mappákat szorongatók arcát. Egy idősebb hölgy meglepődve fogadja a kedvességet, míg kollégája, egy fiatal, szemüveges fiú szinte undorodva húzódik el a simogató kéz elől. A tér egy merő mosoly, pár pillanat alatt alakul át színészek és nézők kölcsönös simogatásának színterévé. A szöveg hallhatósága iránti aggodalmam egy pillanat alatt szertefoszlik, hiszen szavak nélkül a gesztusok, a mimika, a mozgás és a tekintet nemzetközi valutáját cserélgetjük. A folyamatosan együtt mozgó társaság egyszercsak egy öregúr köré gyűlik, a szerepeket felcserélve hirtelen ők a nézők, a bácsi pedig az attrakció. Ő zavarba jön, mosolyog: "Mi ez, fesztivál van, gyerekek?" Válasz persze nincs, hacsak nem ölelés formájában. A társulat azonban nem csak a Blahán állítja meg az időt: teljes nyugalommal, megkoreografált lépésekkel masíroznak át a körúton, nem zavartatva magukat sem a piros lámpától, sem a csengető villamostól. Sokan mérgesen dudálnak és kikerülik őket, de azért bőven akad olyan is, aki mosolyogva reagálja le az eseményeket. A meglepett járókelők közül sokan kérdezgetik, mi történik itt, többen csatlakoznak a színészeket követő spontán menethez.
"Az értetlen arcok a legjobbak" - mondja nevetve egy fiú, miközben egy idős hölgy aggódva megjegyzi: "Nem lenne jó, ha elütnék őket". A rezzenéstelen arccal spontán forgalmi dugót okozó csapatot figyelve a helyzet néha tényleg veszélyesnek tűnik, de rendületlenül követjük őket, akárhova. A Rákóczi út és a körút kereszteződésének közepén, az egyik dudáló autóból valaki kiszól: "Ebből nagyon nagy baj lehet, nem gondolkodtok, nézd meg, mit csináltatok!", de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy végül a villamoson kössünk ki. Színész és néző kézenfogva vonul végig a járművön, egyik szerelvényből ki, a másikba be. Az Erzsébet körúton egy hajléktalan férfi mellé, egy szobor köré fekszenek, majd mi, a közönség következünk. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer fényes nappal egy köztéren fogok feküdni, hatalmas, régi bőrönddel a fejem alatt. Az ezt követő körtánchoz és énekhez a hajléktalan bácsi is csatlakozik, de azért megkérdezi: "Mosolyogni kötelező?" Két kutya is velünk tart, a sok morcos arcot látva egy kisfiú meggyőződéssel mondja apukájának: "A kutyáknak legalább van humorérzéke". Ennél jobban pedig nem is lehetne definiálni, hogy mitől felejthetetlen élmény az Adrian Schvarzstein vezette Kamchátka utcaszínháza.
