| Zajlik a verekedés-próba. Egy szempillantás alatt pofonok völgyévé változik a békésen szundikáló terecske. Leandro (Pindroch Csaba) zúdul be a forgóajtón, széklábbal hadonászik. A borbély (Gyuriska János) fenyegetően emeli a borotváját. Placida (Cseh Judit) seprűvel hadakozik, majd egy fülestől felrepül a lámpaoszlopra. Eugenio (Kamarás Iván) egy követő balhorogtól elmázolódik a házfalon. Mindenki csépel mindenkit, szilaj örömmel. A rumliban egyedül Trappola pincér (Fesztbaum Béla) őrzi meg hűvös nyugalmát: lopott desszertjét falatozza jó étvággyal a teraszon. Aztán Király Attila jelenik meg a színen. Nem verekszik, hanem instruál. Ő a koreográfus. Cseh Juditnak magyarázza, hogy sózzon oda rendesen a Kamarásnak, különben nehezen hihető, hogy egy legyintéstől zúgva száll, mint a győzelmi zászló. - Pályájának jelentős szakaszát töltötte korábban a Szent István körúton. Azóta gyakorta visszajár. Átmelegedik a szíve, amikor a Vígszínházban dolgozik? |
- Valamelyest árulkodik érzelmeimről maga a tény, hogy idejövök. Hívnak sokfelé, de ha az időm, meg a lehetőségek engedik, akkor eljövök a Vígszínházba rendezni. Természetesen bárhol vagyok, Pesten, vagy vidéken, kicsiben, nagyban, az a dolgom, hogy a lehető legjobb tudásom szerint elmeséljem a történetet a nézőknek. Akik mindenütt egyformák. A Vígben persze vannak nagyon régi kollégáim, mint Kern Andris meg Reviczky Gabi, akikkel együtt töltöttem itt közel egy évtizedet az életemből. Az ember hozzájuk kicsit máshogy szól, mást enged meg nekik, vagy mást vár el tőlük. Ugyanakkor ebbe a nosztalgiába legalább annyi fájdalom keveredik, mint jó érzés, hogy megint e falak közt vagyok. Mert az ember arra is emlékszik, milyen volt az a Vígszínház a hetvenes, nyolcvanas években. - Tetszetős újságírói fordulat lenne úgy fogalmazni, hogy a III. Richárd ködös Albionja után most a napfényes Itáliába kalauzolja el a nézőket. De vajon igaz-e? - Nem igaz. Nincs napfény. A darab farsang idején játszódik eredetileg, azaz február végén. Aki napfényes Itáliát vár, annak meglepetésben lesz része - Nyilván nem csak az időjárásról van szó. Borong a lélek is. - Igen. Nagyon nagy tévedés azt gondolni, hogy Goldoni egy könnyed, közhelyes vígjátékszerző. Ő az egyik legmélyebb emberismerő és - ha szabad azt mondanom - erkölcsi ítélkező a drámairodalom történetében. Nagyon léha és nem túlzottan erkölcsös társadalom polgára volt Velencében a 18. században, ahol ugyanolyan relatívak voltak az erkölcsi értékek, mint ma Magyarországon. Ez egyébként a mű bemutatásának egyik apropója. Mirólunk szól. Minden elemében, minden ízében kortárs darab. - Anélkül, hogy ízekre szedné, mit ért a kortárs jelző alatt? - A mi életünkben már nagyon sokszor megváltozott a közösségről való ítélkezés. Most egy atomjaira széthullott, irányító elvek nélkül maradt közösségben élünk. Azt gondolom, ez a mindennapi közbeszédnek egyre inkább tárgyává válik. Minden ember érzi, hogy ez a világ, evvel a strukturáltságával, amiben mi vagyunk, nem nyújt elégséges erkölcsi fogódzót, támaszt senkinek. Ezt lehet nagyon tragikusan, nagyon pozitívan, megengedően, vagy vésztjóslóan szemlélni. És lehet úgy is, ahogy Goldoni teszi, sok szeretettel, vággyal, szenvedéllyel, akarattal, ambícióval, tönkremenéssel, talpraállással. Ez utóbbira törekszem én. - E szerint a történet színhelye lehetne akár az Almássy tér? - Úgy van. Vagy bármelyik terecske itt Pesten, vagy bármelyik városban. Egy fölhígult erkölcsi rendben emberek próbálnak a saját szenvedélybetegségeik között boldogulni. Az egyik megszállott kártyás, a másik a pénzért van oda, a harmadik a fiáért reszket, a negyedik a férje visszaszerzéséért küzd. S van köztük egy, aki nagyon jó, és azt gondolja, hogy jósággal az embereket meg lehet menteni. - Ön pedig azt sugallja, hogy nem lehet? - Én - mint minden rendezésemben - erősen ódzkodom attól, hogy magam ítélkezzem olyan kérdésekben, amelyeket a néző lelkiismeretére kell bíznunk. A kávés Ridolfo jósága némileg fojtogató, mert figyelmen kívül hagyja az ember természetét. Ugyanakkor egész magatartása, a maga anakronizmusával, időszerűtlenségével, hatástalanságával mégis vonzó és szeretetreméltó. Hiányozna a világból, ha nem lennének ilyen "erőszakos angyalok". A másik oldal (Don Marzio) tulajdonképpen semmi rosszat nem tesz azonkívül, hogy állandóan feltárja a hitványságokat, de dühítő, mert az ilyen pletykafészkek miatt nem lehet nyugodtan és békésen élni. Végül a vígjáték szabályai szerint valahogy összeboronálgatják a szétfutó szerelmespárokat, Don Marziót pedig kiűzik, kiközösítik ebből a közösségből. Hogy aztán ez győzelem-e vagy sem, azt majd a kedves nézők a saját lelkiismeretük szerint eldöntik. - Az Ön véleménye - rendezései tükrében - meglehetősen pesszimista a világ jobbulását illetően. - Nekem az a dolgom, hogy a koromról beszéljek, a koromhoz szóljak. Azokhoz a nézőkhöz, akik ugyanúgy, mint én, ugyanabban a világban élnek. Hiába próbálnék nekik hamis illúziókat adni, ugyanazon a piacon vásároljuk a retket meg a tojást. Ez egy vígjáték, amely olyannak mutatja az életet, amilyen. Ám attól az emberszeretettől és rajongástól, amivel a szerző kezeli ezeket a vacak alakokat, ráadásul nagyon sokat lehet nevetni is rajta. |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
| CARLO GOLDONI: A K Á V É H Á Z
Vígjáték két részben Ridolfo - Harkányi Endre Díszlet : Szlávik István Rendező : Valló Péter Fotó: Bálint F Gyula |
