"Adjatok a kutyának húst, Na, aki kapja, marja! A másnaposoknak kvászt! Össze is kapnak rajta." -a mai fiatalok, ha más nem, Földes László Hobó előadásában és fordításában ismerik az orosz önpusztító zseni dalait. Volt, illetve van ugyanis többek között egy Viszockij estje is. Mégsem őt hívták kiállítást nyitni, hanem Hegedűs Iván előadóművészt, aki elénekel néhányat az egykor dobozgitárral előadott dalok közül, amolyan Vladimires modorban, originál oroszul, de csak a szerencsések láthatták, ugyanis két terembe sem lehetett beférni, annyian voltak a megnyitón. Harminctól hetvenig jött a nép, aki még épp tanult oroszt, vagy a szüleitől hozott valami, azóta már elhanyagolt szláv, kulturális kötődést, meg aki még találkozott a művésszel, amikor a hetvenes évek közepén először Budapesten járt. Meg is lepődött mindenki, hogy mekkora orosz kultuszt őrzünk a lelkünk mélyén, és milyen kár, hogy erre semmit nem adnak manapság. Olyan, mintha elvágták volna a kulturális kötődéseket, pedig félig-meddig még értjük a nyelvet, mindenkinek van legalább egy valamire való Viszockij bakelit lemeze a fiókban, meg a szerencséseknek volt egy jó fej orosztanára középiskolában, aki megtanította ezeket a dalokat.
Rengeteg rajongója volt a rendszer által megtűrt, de inkább tiltott orosz csodának, nálunk is, még az átkozott nyugaton is, és 1980-ban sokan kísérték utolsó útjára. Mindenki tudta akkoriban (nem csak a moszkvai értelmiség), hogy rá emlékezni, őt hallgatni az embertelen gépezet elleni tüntetés szimbóluma. Neves színész volt a Tagankán, előadóestjei voltak, de versei nem jelenhettek meg, holott legalább nyolcszázat írt. Talán ezért van az, hogy a vetítő vásznakkal a közepén egészen szűkké vált Bártfay teremben látható kiállítás tulajdonképpen a kinagyított és felkasírozott versekre alapul. Mellettük néhány, a költő filmjeit, illetve előadóestjeit idéző plakát, meg néhány fotó és újságcikkek dr. Viniczai Péter Viszockij-kutató gyűjteményéből. A padlón, ahol jár a látogató, fekete alapon fehér feliratok különböző nyelveken. Jelentésük a szabadsággal kapcsolatos, és úgy tűnik, klappol a horizontális installáció, ahogy a betűknek a betűkhöz kell. A szövegek egyetlen szépséghibája a bevezető táblán található a következő mondat formájában: "Több, mint 800 költeményt írt, amik különböző témákról szólnak." Ez nagyjából a második osztályos fogalmazások szintjét hozza tartalmilag, de végül is a nosztalgiába belefér.
A kiállító tér melletti teremben két, Magyarországon készült, Viszockijról szóló dokumentumfilmet vetítetnek. Egymás nyakában lógnak az emberek, és nem bírják levenni elhomályosult tekintetüket a fiatal Kozák Andrásról, aki narrátorként magyarázza Vladimir Viszockij verseinek jelentését, aztán a mester élőben előadja az előzetesen elemzett dalokat. A legszebb a bejárati ajtó előtti idézet, az egykori feleségtől, Marina Vladytól. Arról szól, hogy milyen jó egy különc-bolygóra emlékeztető embert szeretni, és milyen rendben van az, amikor a halála után elneveznek róla egy kisbolygót, amit minden éjszaka látni lehet a csillagos égbolton. Mindig szebben ragyognak ezek az élőkkel lélegző csillagok.
