Rolf Hochhuth 1963-ban írt dokumentarista színműve megosztotta kora közönségét, az olasz püspökök egyenesen "a vallás elleni szervezett uszítás eszközének" nevezték a történelmi tanulmányokra épülő darabot. Azóta sokan kutatták a témát, mit tehetett volna a pápa a zsidók megmentése érdekében. A kaposvári színre állítók a darab bemutatója óta tartó vitát áttekintve, egyes szerzőket név szerint említve emelik be az előadásba a már tudható, illetve a még vitatott részleteket. Bátor és fontos vállalkozás előállni ezzel a kibeszéletlen történettel, pláne egy vidéki színházban.
"Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig."
Hát, végigrángat. Hogy van, vagy nincs: meghagyják, legyen nekünk is mivel molyolni. Az előadás jelenlevő szereplői, akik Nietzsche, Kierkegaard és ki tudja, még hány neves gondolkozó félmondatait citálják, sőt licitálják, többségükben arra jutnak, hogy nincs. A történtek egyéni lelki, és a lelkekből épülő társadalmi rajzát mutatja be a főpróbán még alakulóban levő előadás. Mohácsiék hétköznapi szavakkal verik el magukon a port, mi pedig szívjuk a rengeteg füsttel együtt orrba-szájba. Az előadás nem felel meg a közegészségügyi normáknak, mert nem elég, hogy szinte minden szereplő (és mondani sem kell, mennyien vannak) folyamatosan dohányzik, de lefogadom, még a szellőzést is kikapcsolták: amíg a színházban vagyunk, zsigerileg is kényszerűen tudjuk, hol vagyunk, miről van a szó. Még nem is beszélve a történelemről.
A változtatások szent oltárán áldozattá vált darabot a szokásos kávéházi dramaturgiával dolgozták bele az előadásba: amikor a beszélő fél belekezd egy történetbe, amelyről hamar kiderül, hogy bizonyos információk híján értelmezhetetlen, esetleg a későbbiekben a lényeget illetően nem elég érzékletes; ezért a beszélő belekap más, szükségszerűen idekapcsolódó mellékszálakba (ha a színház tudomány lenne, a fentieket posztmodern időkezelésnek és nyelvi realizmusnak neveznénk, de a színház Mohácsinál színház). Ennek a kávéházi dramaturgiának amellett, hogy a változatosságával szórakoztat, megvan az a leheletfinom késztetése, hogy adjuk tovább, megkönnyebbülést vágyva beszéljük ki.
A színészek fegyelmezetten töltik a Mohácsi-életmű egyre gazdagodó, játékosan cserélgetett a priori porcelánkészleteibe, kelyheibe az előadás értékét növelő élvezeti szereket. Hol különleges, hol hétköznapi italok ezek, s a kriglit tartó kezek helyenként ugyanazok, mint amelyek korábbi előadásban is tartották, alkották az évekkel ezelőtti előadásokból hozott félmondatokat, frappírozott replikákat. Ezzel együtt persze az ironizálva elharapott, kifordított nyelvi lelemények új kevertjeivel bolondítják az előadást, mi pedig a nézőtéren isszuk a levé(s)t.
A fenti képzavarra a darab nyelvisége ragadtatott, de a továbbiakban leírok, értelmezek - ami az előadás gazdagságát illeti, írásban visszaadhatatlan, így csak kiemelek néhány motívumot, amely érzékletesen segíti az előadást. A díszlet például a nemesen egyszerű funkcionalitása mellett a színjáték meghatározó hangulati háttere a hidrogén-cianid színvilágú szabályosan ismétlődő mintákkal. A most rengeteg idézettel élő zeneszerző Kovács Márton szelíd mosolyú, történelem és emberi gyarlóság felett álló zen(e)mestere minden eddigi színpadi munkájától eltérően hangszer nélkül áll zenészei közelében, néha jelezve nekik. Ez a zavarba ejtő kívülállás megidézi a művelt birodalmi tiszteket például - ők annak idején jó ízlésükkel sok művészt és gondolkodót tévesztettek meg, akik így későn ébredtek rá a náci vezetők emberi minősíthetetlenségére.
A sorolhatatlanul sok motívumban megjelennek mögöttes jelek is: például a második felvonás elején a létra tetején billegő festő, Jacobson - az álmodott létrán nyilván az eljövendőt kémlelné. Rengeteg bedolgozott történelmi és kulturális anyagba sikerül életet lehelni - amint azt a társulat korábbi munkáiban már megszoktuk. A kaszinóban most is sorsokat látunk, bár itt kisebb arányban jut idő ezzel játszani, mert sokat leköt a történetmondás. A gyakorlottság azonban néhány rövid közjátékkal is megteremti az igaziságot - amikor például az egyik mulatozós életképben egy nő visszaad egy hatalmas pofont,
Felhőfi Kiss László náci tisztje megjegyzi: hova jutna a világ, ha minden nő visszaadná, amit kap - és már benne vagyunk a valósággal való pajkos játékban. Vagy amikor
Csapó Virág a legendás
sanzont megidézve magyarul énekli bársonyosan a
Lili Marlene-t - persze, hogy élet van a színpadon, mikor aztán dühödten krumplinak nevezi a fronton levő élhetetlen férjét.
Az előadás nem tud felhőtlenül szórakoztató lenni, mert az alkotók mélyre merülnek a történetben. Egyébként nem átallnak viccelni a virág gyanánt ajándékozott ikeragyvelő metszettel sem, de megdolgoznak ezért a merészségért. A színészi munkában Nagy Viktor előbbre tart a többieknél - nyilván, mire elkészül az előadás, mindenki kész lesz a szerepeivel.
A főpróbán a néhány első, "játszó" széksor közepén ül Mohácsi János Váradi Szabolcs segédrendezővel, és teszik a dolgukat: Mohácsi időnként a fejéhez kap, Váradi pedig jegyzetel. Aztán egyszercsak eljátsszák, hogy egy pillanatnyi rövidzárlat keletkezik a színpadon, és a félhomályban a rendező hátraszól a pultba. Majdnem olyan, mintha igazi lenne a leállás, de hiába hiszem el a szöveget, amit Mohácsi mond, mert rögtön lelepleződik, lévén színészileg rettentő ügyetlen. Az alaphelyzet azonban, ahogy a hátukat tartják a közönségnek, erőteljes és szép. A várhatóan valóban indulatokat keltő előadás azonban nyilvánvalóan a társadalom egymástól pillanatnyilag ijesztően távollevő csoportjai párbeszédének megindítására ösztönöz. Nehéz, nehezen bírható előadás. Hogy a néző istenes, vagy istentelen fele pusztul bele, azon lehet hazafele gondolkodni.
