Peter Shaffer a 26 lovat megvakító fiúról szóló történetet egy barátjától hallotta, ám a barát sem első kézből értesült a sztoriról, neki is csak úgy mesélték. A szerző nem tényfeltáró darabot akart írni, hanem egyetlen önkényesen kiválasztott részletből kiindulva építette fel a kitalált ok-okozati összefüggéseket (bár a hitelesség kedvéért egy gyermekpszichiáter tanácsait kikérte).
Daniel Radcliffe a Broadway előadásának főszereplője
A drámát az 1973. július 26-i londoni ősbemutató után az angol lapok szinte remekműként üdvözölték. A szenzációsan jó drámában nem először dolgozta fel Apolló és Dionüszosz ősi konfliktusát, ám ezúttal az intellektuális érvelés és a költői képalkotás szerves egységbe forrt össze a színpadon. A rajongó kritikák szerzői szerint nem egyszerű freudista történetet kaptak a nézők, mert Shaffer a lovak megvakításának és a szexuális csődnek az okát a gyermekkori traumákon túl a kispolgári családi környezet hatásaiban látja. A darab bírálói hibaként rótták fel, hogy az író nem adott választ egy alapkérdésre. Arra, mi a teendő, ha az abnormális szenvedélyek egyértelműen antiszociálisak; továbbá hozzátették, a poézis nem a vulgárpszichológiai frázisokból összegyúrt extrém lélektani látványosságnak, hanem John Dexter rendezésének köszönhetően lengte be a színpadot. A National Theatre produkciójában a 17 éves Alan Strang szerepét Peter Firth, a pszichiáter Martin Dysartot Alec McGowen játszotta. A darab és az előadás sikerét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a rendező Párizsban és New Yorkban a londoni replikájaként, John Napier díszletében és jelmezeiben állította színpadra az Equust.
A szerző mesterien ácsol trójai falovat, melyből kellő pillanatban előrajzanaksürge színpadi ötletek is, nehezebb fegyverzetű írói gondolatok is, és egy színházi estére megszállva tudják tartani a nézőteret. (...) KapásDezsőtudva-tudja, mit vezet körül kantárszáron: színpadias hatást és művészi vonóerőket egybefogatolva. Mind a kétfélét megabrakoltatja - fogalmazott stílszerűen egy kritikus a Pesti Színház 1980-as bemutatója kapcsán. A rendező saját bevallása szerint nem látta egyik külföldi előadást sem, anyaggyűjtésként mindössze egy lótenyészetbe látogatott el. Hiába a fotók, amelyek hasonlóságot mutatnak az angol, amerikai és francia előadások színpadképével, plágiumról szó sincs, a rendezéseket (kevés kivételtől eltekintve) nem védi szerzői jog, másrészt az író utasításai meglehetősen kötöttek. A legfőbb érv pedig így hangzik: minek még egyszer kitalálni, amit már egyszer kitaláltak? (...) Hiteles másolatot készíteni nem lebecsülendő dolog, a reneszánsz festészet kismesterei közül sokan így szereztek kiváló nevet maguknak.
Shaffer bulvárdrámáját minőségi, bár az agyonfogalmazást sem kerülő színpadi mestermunkának tekintette a magyar szaksajtó. Elismerték teatralitását, amely rajtakaphatatlanul ugyan, de patikamérlegen kiszámítva adagolta a közhelyekbe csomagolt és banálisan időszerű társadalmi problémákat, a szex- és horrorelemeket, a fény- és hangeffekteket. Mert egy ilyet megírni és jól játszani mégis igazi művészet. A Pesti Színházban a jól működő színpadi gépezet mesterséges gerjesztés nélküli mámoros sikert eredményezett.
Ezúttal Egerben az Equus
Peter Shaffer: Equus című darabját mutatja be az egri Gárdonyi Géza Színház április 13-án este 7 órától. Az előadást Tunyogi Péter és Bányai Miklós főszereplésével a népszerű színész Pálfi Zoltán rendezte, de további érdekesség, hogy a díszlet-jelmeztervező a szintén színész Fekete Györgyi, koreográfusa pedig Barta Dóra Érdemes művész, aki az Egri Fesztivál Balettet is bevonja a bemutatóba.
pcs
A kritikusok egyöntetűen telitalálatnak tartották a kivételes alkatúGálffi László kiválasztását Alan szerepére, mert a kamaszfiút olyan jelrendszerben játszotta, ami még alig-alig jelent meg hazai színjátszásunkban. Nem őrültet vagy elmebeteget mutatott, hanem egy olyan fiút, aki azért vakította meg a lovakat, hogy kiszabadulhasson az általa ismert nyomasztó, zsarnoki világból. Dicsérték pókszerű mozgását, kiszámíthatatlan reakcióit; azt, hogy hitelesen rajzolta meg a szerep ellenállástól odaadásig tartó ívét. Mestere a színjátszás külső kellékeivel való játéknak, úgy tud a tehetetlenség, a magány arcával nézni, hogy az már túl van az egyszerű arcjáték külsődleges eszközén. Nemcsak egy pillantás, nemcsak egy színész tekintete. Több annál, a figura lényéből áradó titokzatosság. Úgy mutatta meg az érzékeny, ám torzult személyiségű fiú vonzó és taszító tulajdonságait, hogy a nézői rokonszenvet a figura egy pillanatig nem veszítette el. Ha visszagondol majd az ember erre az előadásra 3 nap vagy 3 hét múlva, Gálffi Lászlóra fog emlékezni, és ez nagy meglepetés. Olyan mértékben ura a testének, hogy a kamasz mozgását, a sértett ember mozgását, gesztusait szinte szöveg nélkül érzékeltetni tudja. Ennek a fiúnak még a nyaka is játszik, ahogy leveti magát arra a heverőre, ahogy a kezét hátraejti, ahogy lógatja a lábát, abban annyi minden van benne. Egyszerűen remek - írták róla.
Martin Dysart szerepében DarvasIvánt láthatták, aki az előadás bizonyos pontjain mintha nem is színészi, hanem magánemberi azonosulással vállalná a pszichiátert, a játék más részein viszont eléggé modorosnak találták. Gálffival közös jeleneteiben hitelesnek, szenvedőenegyszerűnek írták le, monológjaiban viszont jelez csupán, de nincs igazán jelen. 27 év múltán nehéz ellentmondani, ám volt valaki, aki szerint Darvas alakítása jelentősebb volt, mint a darab filmváltozatában játszó, Oscarra és Golden Globe-ra jelölt Richard Burtoné. Maga a velszi születésű színész állította ezt, miután megnézte a Váci utcai produkciót.
