Bizarr, átkosan buja színdarab, amely kibontja gyászos, mérgesen-édes illatú virágát, - Kosztolányi Dezső ekképp jellemezte Frank Wedekind A tavasz ébredése című, 1891-ben írt drámáját. A gyermektragédiát, amelyet 1905-ig hevesen elutasított minden német színház, mert ocsmány trágárságnak, pornográfiának találták. Berlinben, Kammerspiele nevű színházában Max Reinhardt vállalta a kockázatot, és megnyerte a csatát. A prüdériaháborúban Wedekind azonban csak részgyőzelmeket aratott.
Magyarul 1923. augusztus 20-án mutatták be a darabot a városligeti Télikertben a tűzoltónap keretében. Az előadás rendezője Hegedüs Tibor úgy emlékezett, hogy a szervezők felkérése valami pikáns dologra vonatkozott. A színpadi pikantériáról nem szól a fáma, azt viszont tudjuk, hogy az ötszáz fős teremben ezren szorongtak. A közönség sokat és szívesen tapsolt minden felvonás után - írták a produkcióról, amelyet a nagy sikerre való tekintettel Beöthy László leszerződtetett a Belvárosi Színházba.
Ács János saját bevallása szerint kamaszkorában olvasta a színművet, amelyet főiskolásként fiatal színészekkel rendezett meg 1979-ben a Budapesti Kamaraszínházban. A kritikák szerint a színjátszásra alkalmatlan tér és a kevés rendelkezésre álló reflektor ellenére is nagyszerű volt az előadás. Az ember azt hihetné, harminc évvel ezelőtt nem kezelték már tabuként a szexualitást, a testiséget, hiszen 7. osztályban tantervi követelmény volt az ember szaporító szervrendszerének ismerete, a 8. osztályosok pedig az Iskolatelevízióban a családi élet biológiai vonatkozásairól láthattak műsort. Erre hivatkozott, ám mégis hevesen lebeszélt minden kollégáját az előadás megtekintéséről a Köznevelés című lap szerzője, ugyanis a színpadon egy 14 éves fiú a nyílt színen önfertőz, azután két fiúpajtás ugyancsak a szemünk láttára szájon csókolja egymást. De jóval fontosabbnak tartotta az újságíró azt kiemelni, hogy bizonyos írók bizonyos témái felett eljárt az idő. Mert szerinte, épp az iskolai felvilágosításnak köszönhetően, akkor már nem voltak olyan kamaszlányok, akik hittek a gólyamesében.
Kitört a szexuális kergekór a Pesti Színházban. A felnőtté válás magasívű drámáját koituszpartivá süllyeszti Zsótér Sándor rendező. A kamaszkor válságai helyett akrobatikus pornót mutat. A tavasz ébredése zaftos előadás azoknak, akik a klasszikusokat peepszínházban kívánják élvezni. A szaksajtót fellapozva úgy tűnik, a közéleti lap publicistája nem ugyanazt látta, mint a szakemberek. Szexuálpatológiai látleletnek gondolta az áradó, lüktető, felkavaró költészetet. Nem vette észre Benedek Mari fantáziamozgató jelmezeit, és Ambrus Mária kelmékkel határolt mesevilágát. Az irreális teret, amelynek egyetlen szilárd felületét, az utat nem használták, a játék legfontosabb eseményei a két hegyoldalt összekötő, imbolygó függőhídon játszódtak. Figyelmen kívül hagyta a szexuális elfojtás léleknyomorító aktusainak megjelenítését, a naturalitással határozottan szembenálló, hangsúlyozott artisztikumot, az arabeszkszerűen kidolgozott meztelen jeleneteket. Érdekes, hogy a meztelenség és a nehézkes tornamutatványok az egyik szakembernek rendezői érettség, kidolgozottság és stiláris egységesülés, a másiknak viszont egyre kiszámíthatóbb és formálisabb rendezői ötlet. Az előadás hibáiként a kritikusok nem a ruhátlanságot rótták fel, hanem a megoldatlan zárlatot, az 1923-ban készült fordításban az e-mailezés emlegetését, a neonkereszteket és a hordozható tévékészüléket, a genitáliák vulgáris köznyelvi megnevezését, valamint a női nem hátrányos megkülönböztetését. A lánytestek meg nem mutatását, mivel ez arra utalhat, hogy az igazán fontos dolgok a fiúk között, a fiúkkal történnek, a lányok csak jobb híján vannak ebben a világban.
Ugyanebben az évben Marosvásárhelyen is bemutatták a Wedekind-drámát. Anca Bradu és dramaturgja, Király Kinga Júlia alig húztak a szövegből; a sokféle hatáselemből (stilizált tér, realisztikus megjelenítés, szürreális és expresszív víziók) kreált vállaltan eklektikus stílusú előadást hoztak létre. Itt több a felnőtt állt a színen, mint a kamasz, ám ezek a felnőttek, különösen a tanári kar, egyénítés nélküliek voltak és az általános idiotizmust képviselték. Kivételt csupán Wendla anyja jelentett, akit groteszk színekkel jelenített meg B. Fülöp Erzsébet. Csakúgy, mint Zsótér, aki főiskolásokkal (Hámori Gabriella, Lengyel Tamás, Szabó Zoltán, Gula Péter) és nemrég végzett színészekkel (Kolovratnik Krisztián, Liptai Claudia) dolgozott, Bradu is pályakezdőket választott. Ám ebben a produkcióban nem a fiúk játszották a főszerepet, hanem az értelmetlenül elpusztuló Wendla (Tompa Klára), az erős egyéniségű, határozott lány, akinek vibráló érzékisége, feltörő vágyai feloldhatatlan konfliktusba kerülnek azzal a szereppel, amelyet a korabeli társadalom a nők számára kijelöl. Vibrált a színpadon az érzékiség: a rendezőnő a fiúk és lányok találkozásainál megérzékítődtek az ösztönös, akár szadomazochisztikus vágyak és erotikus víziók. Így Rilow (Bocskor Salló Lóránt) monológja alatt a sejtelmes sötétben egyre több meztelen, igéző, de bizarr módon kopasz nőalak jelent meg a színen és kezdett el vonaglani. Az előadásban a pestinél számszerűen talán több volt a ruhátlan test és pillanat, ám a lányokon egy testszínű bugyi mindig maradt, ami némi világítási zavar következtében sajnos, többnyire túl jól látszott, s meglehetősen furcsán hatott a kritikusok számára. Az értékelésekben kihangsúlyozódik a vállalt színházszerűség, a színpadi hatásnak alárendelt szöveghasználat, a zárt jelenetekből történő építkezés, azonban ezek következményeként a textus egyes jelentésrétegei értelmezetlenek maradtak, és ahelyett, hogy előttünk torzultak volna el a karakterek, eleve adott a jellemeket láthattunk.
Wedekind saját korának képmutató, fojtó atmoszféráját a nemi kérdések körüli hazugságszövevényben látta sűrűsödni. Úgy tűnik, ez nem nagyon foszlott fel azóta sem.
