- Milyen emberek Rozi szülei azon kívül, hogy szétszórtak, mert az edzésre vagy meccsre készülő hobbifocista apuka focicipőjét a kamrában, a krumplis zsák mellett találják meg, sokat dolgoznak, és elfelejtik Rozi születésnapját? Mert a szövegből szinte csak ennyi derül ki róluk.
Ács Norbert: Nagyon szeretik egymást. Ez egy jól működő, de kortárs házasság, amiben mindenki rohangál, mert rengeteg munkája van, és ebben a rohanásban nem mindig tudnak odafigyelni a gyermekre. Nem hiszem, hogy hanyag szülők, de annyi bizonyos, hogy nem mindig figyelnek kellőképpen Rozira, miközben a kislány tudja, hogy nagyon szeretik.
Kovács Judit: Amikor elolvastuk a darabot, próbáltunk azon gondolkodni, hogy miért ilyen zaklatott ez a nap. Egy olyan előtörténetet találtunk ki, amelyben a programozó matematikus apukának határidőre be kellett fejeznie egy munkát, ezért egész éjszaka ébren volt, és elfelejtette, hogy élete párja megkérte, vegye meg Rozi születésnapi tortáját. A rajztanárból lett arculatfelelős anyuka reggel azt hitte, hogy elromlott a kocsija, pedig csak a benzin fogyott ki belőle, az óvodában pedig észrevette, hogy nincs bugyi a gyereken. Semmi gond, átrohant a közeli kínai boltba, hogy vegyen rögtön hármat... De Rozi ezt már megszokta. Szóval korántsem egy általános apukát vagy anyukát formálunk meg - természetesen egy Tengely Gábor rendezéstől nem is vártam mást.
ÁN: Roziról szól a darab, ő a főszereplő, de az is fontos, hogy érvényesen megmutassuk a szülők egymáshoz kötődését, szeretetét, szerelmét.
KJ: A tornacipő is azért van a kamrában, a zsák mellett, mert a legutóbbi fociedzés után véletlenül rájuk záródott az ajtó... A krumplit így egészen más hangsúllyal lehet mondani...
- Hasonlítanak rátok a karakterek, hiszen a szerzők veletek együtt ülnek a próbákon, vagy nektek kell inkább rájuk hasonlítani?
ÁN: Bár 34 éves vagyok, nekem eléggé furcsa, hogy ennyi idősen már apukákat játszom, ráadásul már másodszor. Számomra a színpadi apuka klasszikusabb, nyugodtabb, megbízhatóbb apatípust jelent, én meg a "vibráló idegbeteget" testesítem meg a színpadon. De Gábort valószínűleg épp az érdekelte, hogy olyan legyen, amilyen én vagyok, vagy amilyenné én alakítom. Annyiban hasonlítunk, hogy egy kicsit szétszórt, és inkább a játékosságában, mint a felelősségvállalásban erősebb. Ezért fontos számára is, hogy Rozi szemén át tanuljon magáról, a családról, a kapcsolatokról, és nem véletlen az sem, hogy a csillagjegyeket, akikkel az égen találkozik, mi alakítjuk.
KJ: Nekem már 23 évesen fel kellett nőnöm és meg kellett komolyodnom, mert megszületett a kisfiam, mégis, amikor először játszottam anyaszerepet A Csillagfiúban, fura érzés volt. Egyébként az velem tényleg előfordult, hogy lemaradt a bugyi a gyerekről az óvodában, és a főiskolán én is vizuális kultúrát, film és médiaismeretet tanultam - szóval az ember önmagából építkezik... De mivel alapvetően lassabb, megfontoltabb típus vagyok, talán nem is az anyukával, inkább az egyik karakterszerepemmel; az örökmozgó, egyfolytában csacsogó kentaurlánnyal nehezebb azonosulnom.
- És Rozi? Milyen ez a kislány - akit két szereposztásban is láthatunk?
ÁN: Elnézve a két teljesen különböző Rozit (Ellinger Edina és Karádi Borbála - a szerk.), bennem lassan kezd összeállni a kép. Kicsit akaratos, néha kicsit hisztis, erőszakos, de nagy szeretetigénnyel teli. Furfangos és okos is, úgy fejti meg az egyes jeleneteket, hogy túltesz apán és anyán, akik próbálnak "varázsolni" körülötte.
KJ: Egy szabad szellemben nevelt kislányról van szó, aki mindenre kíváncsi és nagyon nyitott.
- A ti színpadi párosotok mitől működik? Én A Csillagfiút nézve nem tudtam másképp megfogalmazni, csak annyival, hogy van az a bizonyos kémia...
KJ: Szerintem jól kiegészítjük egymást, a színpadon érezzük a másikat. Talán mert közel azonos energiákkal működünk. Mindketten 34 évesek vagyunk, mindketten az Alföld közepén nőttünk fel, így annak ellenére, hogy más életszakaszban vagyunk, hasonlóak a gyökereink, hasonló belső élményekből táplálkozunk. Talán ez ad alapot a harmóniára.
ÁN: Nem együtt tanultunk, nem voltunk osztálytársak, mégis színpadi értelemben egymásra tudunk találni, érezzük egymás hangulatát. Talán mert Judit sem egy sztereotip anyafigura, aki bezárkózik, hanem rengeteg minden érdekli. Borzasztóan örülök, hogy A Csillagfiúnál Gábornak eszébe jutottunk, most pedig újra, mert nem osztanak bennünket össze túl gyakran. Van egy hely a színpadon, egy olyan terület, ahol összetalálkozik két ember, és szerencsés esetben ebből valami, a néző számára is izgalmas dolog jöhet létre. De azt hiszem, a kémiánál jobban én sem tudom megfogalmazni.
- Ez egy nagyon személyes darab, hiszen Tasnádi István és Jeli Viktória áttételesen vagy több eseményt egy jelenetté gyúrva, de mégiscsak magukról írnak. Ez a valóságos alap tesz rátok plusz terhet vagy felelősséget?
KJ: Nagyon érezhető a szövegen a személyesség, hogy ez egy családi darab, és sokat tudunk beszélgetni arról, egy-egy jelenethez milyen élmények kapcsolódnak. Hogy Rozi csak az anyukája főztjét eszi meg, vendégségben inkább kenyeret majszol, hogy a planetárium mennyire tetszett neki. Enélkül is tudna persze működni a darab, de olyan ritka, hogy élő szerzővel dolgozhatunk, akik ott ülnek a próbákon. Nekik ez személyes ügy, ráadásul ősbemutatóról van szó, és ezért számomra nem mindegy, milyennek látnak engem, hogyan fogadnak el.
ÁN: Mindketten nagyon becsületesen járnak próbára, és ilyenkor lehet kérdezni, hogy milyen helyzetben hangoztak el a kislány mondatai, hogy ki áll az egyes figurák mögött, mert a csillagképeket zömmel létező személyekről, a család barátairól, rokonairól mintázták. Ez engem megsegít, dobbantó tud lenni.
KJ: Inspiráló a szöveg, minden jelenet, szereplő átgondolt. Terhet pedig szerencsére egyáltalán nem érzek, inkább egyfajta kihívást. Hatféle karaktert kell megformálnunk, ami nagy öröm, mert ritkán adódik ilyen lehetőség, hogy ennyiféle arcunkat meg tudjuk mutatni.
