Oszloprend

Ha választani lehetne, hogy melyik színésznő - ha már egyszer anyanyelvünk van - nevét viselje a színészmúzeum, akkor az nem Bajor Gizi, hanem Jászai Mari lenne (Blaha Lujzának már megvolt a Nemzeti oda-vissza: Blaha is állt a Nemzetiben és a Nemzeti is állt a Blahán). De aligha lehet választani, mert nem a szellem, hanem a hely adott: Bajor Gizi villája. A csendes állandó kiállítás mellett a TACE időszaki kiállítása tetemes mennyiségű képanyagot tár a látogatók elé.

 

A megnyitón a projekt vezetője, Jan K. Rolník beszélt a lengyel, a cseh, a szlovák, az osztrák, a szlovén és a magyar színházépítészetből merítő anyagról, említve, hogy március 27-én a Fuga konferenciát rendez a témában. Ezen kívül sejteni engedte, hogy az éppen nyíló kiállítás "labirintus". Nemsokára meg is tudtuk, milyen pontosan fogalmazott: a kiállításra annyi anyagot zsúfoltak be a rendezők, hogy a helyszűke miatt néhány tárló harminc centire került a faltól, így, aki nem bírt a kíváncsiságával, és oda is beállt képet nézni, az magáénak érezte Minotaurusz bikafejét.

 

Igor Kovacevic, a kiállítás kurátora bevallotta, hogy a projekttel kapcsolatban két kérdése volt: mi a színházépítészet és mi Közép-Európa - építészi gyakorlatiassággal állt neki aztán a munkának, ez látható a kiállításon. Spiró György, mint a témában járatos író mondott az egybegyűlteknek néhány jól megalapozott állítást, viszonypontot és szemléletes történetet. Elmesélte például, hogy a kaposvári színház '80-as években végzett felújítása során derült ki, hogy az 1911-ben nyitó épület egész nézőterét lehetett mozgatni hidraulikusan, de az 1945-ös helyreállítás során ezt a szerkezetet kiöntötték betonnal. Vannak népek, amelyek az emlékeikből élnek, fejezte be Spiró a mondandóját. A kiállításon bolyongva a kortárs magyar színházépítészeten borongva villámként csapkodott ez a mondat.

 

A kiállítás elsősorban a néhai Monarchia területéről gyűjtött anyagot, ahogy Spiró mondta, a romantikus nacionalizmus teremtette ezeket a hasonló gondolatvilágú épületeket. Akárhogy is forgatjuk, a román színházak - ezen belül az erdélyiek is - ide kívánkoztak volna; hiába szerepel a tárlaton a Kolozsvári Állami Magyar Színház: ez a néhány kép önmagában nem tudósít semmiről. És itt már muszáj beszélni a kiállítás problémáiról: ahogy a kolozsvári színházról semmi befogadhatót (ha nem látta valóságosan) nem kap a látogató, a többi épületről sem - hogy minden épületnél olvashatjuk, ki, mikor, hol, és mi volt a nyitó előadás, már a hatodiknál érdektelen lesz.

 

Pedig vannak történetek - legalább Spiró mondott egyet -, sokat mondók és sok mindenről hallgatók: ezeknek itt nyoma sincs. Ahogy megyünk az újabb és újabb tárlókhoz, a kiállítás jellemzően dokumentarista fotóin és alaprajzain eluralkodik a földhivatali jelleg, mert a feliratok katalógusszerűek, a rengeteg hasonló képből, és a rengeteg különbözőből nem lesz semmi. A kiállításon hatvannégy színház anyaga szerepel, ebből tizenegy magyar. Itt van a Siklós Mária által tervezett Nemzeti, itt a Gödör és itt van a Turányi-Kis pályázat anyaga is - hogy ez utóbbi vajon miért, rejtély. Sokkal relevánsabb lenne Vadász György ilyen irányú terveinek bemutatása, aki minden idők legtöbb Nemzeti Színház építési tervének pályázatát megnyerő mestere a szakmának - abból, hogy soha még ásni sem kezdték a nyertes terveinek a gödröt, kitelne egy vérbő nemzeti komédia (tragédia már van elég).

 

Többségében egy-egy oszlopon szerepelnek az adott épületek fotói, alaprajzai, néhány helyen makettet is láthatunk; illetve végtelenített filmek is futnak a kiállítás több pontján. A rendezők meglepetésül egy titkos feladvány elé állították a kiállítás megnyitójának résztvevőit: a több száz kép közül egy fejjel lefelé szerepel. Örömmel mondhatom, sikerült megtalálnom: a szlovén Ptuj színházának belső képét. Kérem a kivágható makettemet a Nemzetiről.