| A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkcióját a színházi szakma már több helyszínen is láthatta, így a Harmadik Színházi nézőterén zömmel pécsi színházbarátok, köztük nagyon sok fiatal ült. Értő közönségnek bizonyultak, ismereték a darabot, egy mögöttem ülő diák például előre súgta kedvese fülébe Örkény poénjait. Már most, a POSZT első napján, ez az előadás is azt bizonyította, hogy egy olyan nagyformátumú színházcsináló, mint Vidnyánszky, kétségeket ébreszt egy ma már klasszikusnak számító mű színpadra vitelénél. Mindez nem azt jelenti, hogy az előadás csapnivaló, hanem azt, hogy a túl zajos és attraktív rendező önmegvalósításban elveszett a tragikum, a finom groteszk és abszurd humor, ami az örkényi mű velejárója. |
 |
 |
|
| Az elmúlt egy esztendő során több kritikus, és maga Karsai is az előadás legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy a rendező kizárólag Trill Zsolt Őrnagyára építette az előadást. Ez most nem volt annyira szembetűnő, bár az tény, hogy Tót (a drága jó Lajosom!) Tóth László megformálásában igencsak gyengécskére sikeredett. Bizonyára ezért is fordulhatott elő, hogy az oly híres budiban történő sörívó jelenet teljesen eltörpül az előadás során. A többi szereplő Tótné (Szűcs Nelli, aki időnként Mészáros Ági egykori hangján mórikált), vagy Ágika (Orosz Melinda) egész érdekes pillanatokat szerzett. Az utóbbi kivált jó volt, amikor nagyon finoman érzékelteti, hogy ő akár oda is adná magát az Őrnagynak. Trill Zsolt tényleg nagyon jó az Őrnagy szerepében, helyenként becsempészi Latinovits hanghordozását is. |
 |
| Az előadás egyik lehetséges fiaskója a díszletben (Alexander Belozub munkája) is kereshető. A színpad egyik fele túlságosan zsúfolt, a szereplők nem is tudnak közlekedni, a másik oldal pedig hosszú ideig üres. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, de Vidnyánszky a reális, vagy szürreális díszletek mozgatása nem következetes. Korábban - az egyik legjobb rendezésben- Kisvárosi Lady Macbeth, az Operaházban - is előfordultak hasonló problémák. egyébként nagyon sok díszletelem, kellék nem a II. világháború korát, hanem az ötvenes évek végét, hatvanas évek közepét idézi. |
 |
 |
|
| Óriási energiával és hangerővel mozgatja Vidnyánszky a tömeget, amely aztán hosszúra nyújtja az előadást. Remek drámai aláfestést szolgál egy helyütt Lajkó Félix, a szabadkai hegedűvirtuóz játéka, aki egyszer is halotta őt, rögvest ráismer fantasztikus zenéjére. De az már igencsak zavaró, sőt szentségtörő hogy Vidnyánszky a maga által kreált kívánságműsorban úgy konferálja fel, hogy a "Lajkó Félix és zenekara játszott". Tulajdonképpen az előadás első részében minden fontos megtörténik, a már említett sörívási jelenet jelentéktelenre zsugorodott, tehát most is elfordul, mint annyi más előadásnál, hogy nem sikerült jó helyen kettőbe vágni.
Fotó: Peti Péter |
