1957-ben a József Attilában szerzőjének, Kállai Istvánnak József Attila díjat hozó disszidens-vígjátékát (Irány Caracas) rendezte. Ezután a győri színháznál nagyoperettek-komédiák kerülnek ki keze alól (1957-1961). A következő évtől hűséges Békéscsabához. Az Isten véled, édes Piroskámtól A Biedermann, és a gyújtogatókig terjed vígjátéki skálája. Közben megrendez néhányat (Miller: Édes fiaim) sameszkorának sikerdarabjaiból. A Békés-megyei Jókai Színház főrendezője lesz, amikor megelégeli a szereposztást, a próbarendet, a kettősfedelű mosolyokat, valamint, hogy Thália békési ministránsgyereke legyen emberöltőn át. Beérve vele, hogy ő a legjobb vígjátékrendező a megyében.
Legjobb emlékezetem szerint Máté Lajos a magyar színháztörténet egyetlen olyan rendezője, mit rendezője: főrendezője, aki saját belátása szerint úgy döntött pályája csúcsán, hogy a színházművészetet akkor szolgálja legeredményesebben, ha békén hagyja.
Semmi vérző sérelem, hegeszthetetlen sértődöttség nem követte. Nem kutatott ármányt sorsa fordulásaiban. Nem kutatott irigy ellenség után, aki elgáncsolta csillaga felívelését. A hibát önmagában nyomozta. Úgy érezte: ő meg a színház nem illenek össze. Lajoskának becézte a színházi szakma, több szeretettel és engedékenységgel, mint lenézéssel. Volt évfolyamtársnője bekormányozta a Népművelési Intézetben, ahol sok művészeti irányítás elől menekült hasznos tevékenységet fejthetett ki. Mosolygott, szívből tréfálkozott, szellemes beszélgetőtárs volt, többször vált, mint ahányszor nősült, de ezt is csak abból a megfontolásból, ahogy otthagyta a színházat: elfogytak az instrukciók, nem volt több mondanivaló egymáshoz. Jobb édesen válni, mint savanyún összetartani.
Máté váratlanul elővette tizenéves korának színházi naplóját. Az első fellángolás, az első szerelem őszinteségével vezette bejegyzéseit az ostrom után talpra kecmeredő fővárosi színháztörténet kivételes fejezetéről: a kommunista vezetésű tőkés, magánszínházról.
1945-ben (az Orfeumból lett Andrássy úti színházban), a Wertheimer-család ingatlanában, 30. 000 biztosítékként lefizetett pengővel lefoglalva, a Vaszary János némileg léha, de sikeres családi intézménye helyén Steinbeck-dramatizálással megnyílik az ostrom utáni évek legeredményesebb színházi kísérlete. A Lement a hold (The Moon Goes Down) példánya már 1942-1943-ban kézről-kézre járt. Programadó bemutatónak tekintetik, holott a Nemzeti Színház 1944 júliusától a nyilas hatalomátvételig volt igazgatójának, Kovách Aladárnak fordításában játszották
Az előadások délután fél háromkor kezdődtek, nem a legalkalmasabb időpont magvas drámák előadásához. Későbbi sikerdarabjuk, Anouilh Eurydike című drámája Peéry Piroska, színész fordításában került színre. A dráma szerzői jogát 1943-ban megvásárolta a Nemzeti Színház, hogy bemutassa Andrássy úti kamarájában. Hozzáveendő, hogy Peéry csupán fedőnévként szerepelt a darabon és a falragaszon, valójában férje, dr. Németh Antal, a Nemzeti akkori igazgatója fordította le.
1944. április 30-án saját kérelmére törlik a Kamarából. Várkonyi a Víg pincéjéből bujt elő. Korábban a szatmári Károlyi-birtokon bujkált, majd átköltözik a fehérvár-csurgói kastélyba. Végül házigazdájával, az ifjú gróf Károlyi Istvánnal és a Vigíliát szerkesztő Possonyi Lászlóval a Vígszínháznak tervrajzon nem szereplő pince-kuckójába Schindellár Lajos (1907-?) díszletmester és Herczu (helyesen: Hriczu) Béla kellékes befalazzák. Élelmet beadni, vagy bejutni csakis a műszakiak öltözőszekrényének kivehető hátlapján át lehet. Néhány nappal korábban ellövik fejük fölül a színházat, de az üldözöttek maradnak kuckójukban.
Várkonyi a Vígszínház pincéjéből szabadul. Tekinthető jelképnek is. Várkonyi szerződtette Upor Tibort (1904-1960) tervezőnek, aki a polgári jó ízlést, az építészeti biztonságot és az illúziószínpad perfekcionizmusát hozta. Szerződtette dramaturgnak a neokatolikus író Thurzó Gábort - akivel majd a színház államosítása után a filmgyárban eredményesen dolgoznak együtt -, Thurzó hozza szolid polgári kultúráját, nemzetközi kitekintését. Dramaturgnak odaveszi Károlyi Istvánt, a Pünkösdi-féle Madách tulajdonosát, Károlyi hozza magával kellékesként személyi inasát, Huszka Mihályt (?l986), s a grófi inas azután illemtanár és terítékfelelős, etikett-kérdések professzora a színházban. Egy személyben fölügyeli a vígszínházi hagyományokat, vagyis, hogy ne érje szóbeszéd a színpadi jólneveltséget és kicsiszolt érintkezést. A színháznyitó Steinbeck-előadásra tolókocsin ő szállítja a színházhoz az ostrom alatt térdizülete megbetegedett, Uray Tivadart.
Új színházi nemzedék ott folytatja rendszerint, ahol kamaszkorában rácsodálkozott az előttük járókra. Várkonyi a Művészben a Vígszínházat folytatta, de ránézett előtte a naptárra. Géraldy helyett Cocteaut mondott, Feydeau helyett Anouilht.
Várkonyi nem avantgarde-színházat gründolt. Szórakoztató intézményt nyitott, ahol a polgári színházat továbbfejlesztették, beojtották ingerlékenyebb idegpályákkal, fanyarabb cinizmussal.
Színházi naplót rendszerint akkor írnak, amikor nincs már dolguk a színpadon. Déryné golyvás nyakkal nyugdíjban rótta emlékiratait, máig leghasznosabb és legbájosabb beszámolóit a kóbor színház éveiről. A többi napló megsemmisült. Kevéssé használható. Vagy erősen sminkelt. Sok a púder rajta, a szeplőket kijavító alapozófesték, korrekció, önkéntes húzás, és utólagos átértékelése eseményeknek.
Máté Lajos naplója annyiban kivirít a rendelkezésünkre álló könyvtárból, hogy aznapi hitelességgel naivan rögzíti a történteket. Nem kozmetikázza rajongásait, vagy ellenszenveit. S ami végkép hitelesíti a leírottakat, vállalja akkori ízlését, odaadásait, gondolkodásának kor megszabta fazonját. Nem akar másnak látszani ma sem, mint amit akkor gondolt szovjet filmekről, előadásokról, színészekről. Szabatos és igaz dokumentum Máté Lajos könyve.
A Critikai Lapok jelentette meg Lőkös Ildikó szerkesztőségében és a szerzővel készített beszélgetésével kibővítve.
