Sípszószínház

Külföldi turisták találgatnak lelkesen az Andrássy úton, szombat délután: azt azért sejtik, hogy nem az átlagos pesti hétköznapok része, hogy minden járókelő pofán vágjon egy zebrán átkelő férfit, az egyikük ráadásul bokszkesztyűvel. A másik zebrán meg a négy sáv között maradt egy plüssmaci, de szerencsére egy autó sem loccsantja ki vatta-beleit. Bár nem lehetek biztos benne, hogy mi lett a sorsa, egy perccel később már csak a turisták szomorú sóhaját hallom: ?oh, the Teddy is gone!?. És valóban.

Az események pedig tényleg nem a mindennapok részei (sajnos, tesszük hozzá hamar); ahogy azt a külföldiek is hamar megfejtik, az Őszi Fesztivál egyik performansza, performansz-együttese ez a Zebraszínház (a megfejtést persze nagyban segítették a kezükbe nyomott programfüzetek). Délután négytől ötig a város öt Andrássy úti, forgalmas zebráján szórakoztatja a nagyérdemű pirosban az autóban várakozó vagy zöldben a zebrán átkelő publikumot a KoMa, a TÁP Színház, a Tünet Együttes és a Színművészeti Egyetem másodikos és harmadikos évfolyama. Ellenben a zebrák nem csak nagy forgalmúak, de híresen kevés ideig zöld a lámpájuk, így túlontúl nagy szerep jut a szabad jelzés végét jelző sípok hangjának, meg a jócskán hosszabb piros jelzések alatti szünetszínháznak.

A KoMa zebrájával kezdek: a társulat tagjai, mivel nem akarnak tüntetni, hangosan skandálják, hogy ?Takarodjunk! Takarodjunk!?, míg a sípszó meg nem valósítja törekvéseiket. Később Jaskó Bálint áll ki enervált arccal a gyülekező autósok elé, kezében távirányítós autóval. ?Kis piros autó keresi mamáját! A negyedik csíknál várja?, halljuk a hangosbemondót. Világmegváltó törekvéseknek a továbbiaknak sem észlelni nyomát, az ötleteik ? vagy a rendező Dömötör András ötletei ? viszont rettentő mókásak. Az autósok nem nagyon tudnak mit kezdeni a gyalogos, de bukósisakos pizza-kiszállítóval (Lass Bea), meg a pirosnál az autó mellett nem az ablakokat, hanem a saját fogukat mosó emberekkel sem, később pedig vagy negyven turista nézi hülyének Jelinek Erzsébetet, amikor bokszkesztyűvel támad rá a buszukra.

A szomszédban a TÁP Színház valamivel közhelyesebb ötletekkel próbálkozik: a rohanó világra hívják fel az autósok figyelmét, vagy ? amúgy örkényesen ? megállnak az út közepén, és egyre többen bámulnak felfelé. Továbbhaladva látszik, hogy a rohanó világ meg a tüntetések másoknak is eszébe jutottak: akad aláírásgyűjtés a zebrák, uszítás a kortárs művészet ellen (utóbbi Csehov nevében), és kirekesztés a szembejövő ?normálisokkal? szemben (?mennyé? haza, otthon legyé? normális!?). A színművészetisek félperces szösszeneteket is rendeznek. Valaki Annamáriát keresi a telefonon, amit ezért kézről kézre adnak a rohanó gyalogosok, mígnem az egyik férfi szól bele kappanhangon: ?Igen, én vagyok?. Van itt élő figurás teke óriáslabdával, húsz másodpercre dohányzásra kijelölt területté változó zebra hamutartóval, és a fél utcát elfoglaló kellék-raktárból ítélve még meglehetősen sok minden.

Alighanem felesleges lenne azon tanakodni, hogy mindez mennyire színház és mennyire nem, az mindenesetre biztos, hogy feldob minden arra járót, javít a kollektív hangulaton, ráadásul a színházat fél évszázada kerülők számára is igen könnyen megérthető és így élvezhető.