A szabadság gyönyörűsége, a reménytelenség és a jobb idők

Iszonyú mennyiségű hatás ért, rengeteget tanultam az elmúlt évben az Operaházban. Sok mindent csak sejtettem, sok minden meg most derült ki számomra. Minden ráerősítetett arra az érzésre, hogy a mi, beregszászi színházcsinálásunk a maga nyomorúságán túl rengeteg gyönyörűséggel is jár.
Elsősorban a szabadság gyönyörűségével.

A pénztelenség nincs közvetlen összefüggésben ezzel. Nem szeretem, ha velünk példálóznak, mert ez nem lehet követendő séma! Ezt leszögezem, de azzal együtt, hogy egy csomó dolog úgy történik jól, ahogy Beregszászban van! És ennek nem előfeltétele a szegénység!
Most, amikor előszeretettel vonják el a pénzeket a színházaktól, ami teljesen független attól, hogy a színházak gazdagok, vagy szegények, pazarolnak, vagy nyomorognak és egyáltalán, ha a kultúrától pénzt vonnak el, az számomra bűntény minden formában. És gyakran jelennek meg itt-ott írások ebben a témában, melyekben mi olyan színházként szerepelünk, amellyel példálózni lehet, hogy lám-lám, milyen iciri-piciri pénzből is lehet igazi színházat csinálni. Az elmúlt évtizedben arra jöttem rá, hogy létezik egy struktúra, amely felemészt egy csomó pénzt

30 milliárdot.

Igen, 30 milliárdot, amely bár soknak tűnik, de kevesebb, mint a párizsi Opera egy éves költségvetése. Itt meg működik belőle vagy negyven színház, több millió nézőt ellátva. Ezt a struktúrát veszélyeztetve érzem. Félő, hogy összeomlik. Szükséges az átalakítása, de nem a megszűntetése, mert nagy értéket hordoz magában. Európai viszonylatban nézve is hatalmas mennyiségű érték születik, nagyon erős színházi életet élő nemzet vagyunk!
A toruni fesztiválon zsűriztem, végignéztem tizennyolc lengyel előadást, és még tíz országból előadásokat, és ez alapján bátran mondhatom, nagyon büszkéknek kell lennünk saját színházi életünkre. Ők úgy tekintenek ránk, mint színházi nagyhatalomra. Erre itt, nálunk kétségbe esett, kapkodó, rángó próbálkozások vannak, amelyek nem jók semmire. Alapvetően a szakmának le kellene szögeznie, hogy ez a színházi struktúra érték, nem baj, hogy ebből megél egy csomó ember, mert csak az Operaház fél millió nézőt szolgál ki évente.

És ötmilliót a magyar színházi világ, körülbelül ekkora az össznézőszám.

Egy csomó rendkívül izgalmas rendezőnk van, színészek, és a közönség Magyarországon színházba szokott. Moszkvából eljött Vasziljev egyik színházi szakértője, és amikor elmondtam neki, hogy Magyarországon nyolcvanhét helyen játszanak nyáron színházat, akkor a nagy színházi múlttal rendelkező orosz színházi szakma képviselőjének egyszerűen leesett az álla. Nem értette, visszakérdezett, hogy nyolcvanhét előadás van Magyarországon? Nem, nyolcvanhét helyen játszanak nyáron rendszeresen színházat. Ez gyönyörűséges dolog! Én a mi kis Beregszászunkból nézve, lehet, hogy odavágósabb, könnyebben véleményt mondó, meggondolatlanabb voltam eddig. Az elmúlt évek tapasztalata már óvatosságra int engem is.

Hát igen, ez. Csak nálunk jóval több helyen ömlik az eső.

Talán kicsit szimbolikus is, hogy a POSzT-on épp a Harmadik Színházban kaptak helyet. Hol tart most a gyűjtés? Mire lesz elég ez az összeg? A figyelemfelkeltésre vagy a problémás színházépület reparálására?

Tizenegynéhány millióról tudok, de még nem tudjuk pontosan a Nemzeti Színház gálájának bevételét és a Duna TV-be is érkeztek felajánlások a színházunknak. Szerény számítások szerint 100 millióra lenne szükségünk, de ha mindent meg szeretnénk csinálni akkor százötven millióra. A felajánlásokból ennek talán a tizede gyűlhet össze. Számomra nem erről szólt a felhívásunk, illetve elsősorban nem erről.
Egyként állt mellénk a magyar színházi szakma, a Vígszínháztól kezdve az Operettszínházon át a Pesti Magyarig, a Krétakörig. Mindenki jelezte, fontosnak tartja a beregszászi színházunkat, számomra ez a legfontosabb, ez ad hitet a további küzdelemhez. Mindemellett jó volna, ha megkapnánk a szükséges összeget, mert az "L" alakú épületünk egyik szárnya 15 helyen beázik, jobban mondva: ömlik be az eső. Az építkezést vezetni hivatott mérnök átrakatta egy titkárnő íróasztalát máshová, mert a gerendák bármely pillanatban rászakadhatnak, olyan rossz állapotban vannak. Most székeket tárolunk ott. Már leszakadt egy gerenda, ami akkorát ütött a falra, hogy behorpadt, volt vagy háromszáz kiló. Jó volna a pénz, de a társulat megtartása a legfontosabb, a működésre is kellene pénz. Jelenleg az Ukrán állam 2,4 millió forintnak megfelelő grivenyt ad egy évre, ez bizony semmire sem elég.

Egy előadásra sem?

Nem, a gázra, villanyra, fizetésekre sem elég. Magyarországról érkezik még négy-öt millió. De még ez is kevés. Több kormány részére készítettem részletes tanulmányt, hogy úgy jó ötvenöt millióra lenne szükségünk egy évre a normális működéshez.

Ez egy jól menő hazai alternatív színház költségvetése.

Igen. Mi ezt az 55 milliót még tudjuk csökkenteni 20 millióval, mert el tudjuk adni az előadásainkat sokfelé. Tehát marad még 35 millió. Három éve egyeztettünk Vas Lajos államtitkárral, azelőtt ugyanúgy a korábbi kormányokkal, s ugyanott tart az ügy. Az istennek nem sikerül ezt elérnem. Mindenki jelzi, fontosak vagyunk, jelentősek, elismertek, de egy hivatalnok sem ad húsz milliót, vagy legalább tizet. Mindig úgy állunk neki a következő évadnak, hogy sohasem tudom, mennyi lesz a költségvetésünk. Nem tudunk tervezni. Idegőrlő ez az állapot. A színészek fizetése még mindig nem éri el a tízezer forintot. Ez azért, hogy csúnyán fejezzem ki magam, elég ciki.

Pontosan mennyi most ez az összeg?

8600 Forintnak felel meg. De mindig változik. Romlott a griveny. Néha erősödik. De ez a nevetséges összeg sem érkezik rendszeresen. Nyáron 23 előadásunk lesz Magyarországon, de volt már lengyel turnénk, lesz moszkvai, francia, svéd Ha ezek nem volnának, két perc múlva kiürülne a színház.
A struktúra vita kissé komolytalannak tűnik számomra, a problémafelvetés engem inkább arra ösztökél, hogy megkérdezzem, meddig lehet ezt még így folytatni? Meddig lehet még újból és újból egy-egy lépést hátrálni? Tegnap beszéltem egy színésznővel egy újságcikket ajánlottam neki, mire elmondta, hogy már lemondta az újság-előfizetést, mert inkább az iskolás gyerekére költi azt a pénzt is. Egy vidéki színháznál Magyarországon egy színész, ha jobban keres, akkor talán úgy 130-140 ezres fizetéssel számolhat havonta, és még ez sem biztosít értelmiségi léthez méltó életet
Ha önöknél, mondjuk hétezer forint alá megy a fizetés, akkor is megmaradnak a színészei? Hol a határ?
A jelenlegi fizetés triplájából sem tudnának a színészeim megélni. Nem tudom, hol a határ. Négy éve már abbahagytuk egyszer, aztán még is itt vagyunk.

És jön a következő, a harmadik, de tavaly a társulatban nyolc gyerek született. Mi vagyunk a legéletképesebb társulat Európában. Ez talán világrekord. Néha van bennem olyan dac, hogy jobb lenne, ha az ukrán állam egy fillért nem adna, mert az legalább tiszta helyzetet teremtene. És akkor átmennénk magánszínházi formába. Ez nagyon fájó érzés. Pár hete nyilatkoztam azt, hogy az, ami most folyik, az a hűtlen kezelés fogalmával azonos. Ez a szellemi javakra is érvényes.
Pártállástól függetlenül ordítani, sipítozni kellene, mert ez bűntény.
Mindenki statisztál hozzá, mindenki félti a pozícióját, és beletörődik, hogy már csak ennyi pénzt adnak, már csak még kevesebbet és így tovább.

Mikor dobná be a törölközőt?

Ez már megtörtént egy kicsit azzal is, hogy évente csak két-három produkciót vállalok a srácokkal. Szomorú beismerő vallomás ez. A jövő évtől talán visszatáncolok. Folyamatban van, hogy az Operában lemondok a főrendezői állásomról. Ha nem tudok megegyezni az új vezetéssel, akkor teljesen elmegyek. Én nagyon szeretem az intézményt, úgy érzem, engem is szeretnek. Szívesen rendeznék évente egy darabot az Operában, a többit Beregszászon. Két-három évvel ezelőtt annyira elfáradtam a napi görcsökben, hogy elmenekültem otthonról, de nem tudom végleg otthagyni. Trill Zsolt is elment, de lemondott minden produkciót az Új Színházban és visszajött. Minden patetizmus nélkül mondom, nekünk ez a sorsunk, ez adatott. Csak egy kicsit méltóbb körülményeket kellene teremteniük azoknak, akiknek ez a dolguk, hogy otthon tudjuk szolgálni a közönségünket, és sokat tudjunk utazni, képviselve a színházunkat és a magyar kultúrát.

Arra a hevületre emlékszik még, amellyel ezt a színházat elkezdte csinálni? Ha Karithy Frigyes klasszikussá vált novellájára gondol, önhöz miképpen szólna az a haragvó fiatalember?

Néha jó szembesülni, néha megijedek az akkori önmagamtól. Az biztos, hogyha nem lett volna annyi naivitás és tapasztalatlanság bennem, akkor megszöktem volna. Ha lett volna valaki, akire komolyan hallgatok, aki komolyan vigyáz rám és megmondja, hogy másutt sokkal egyszerűbb lett volna minden, akkor lehet, hogy nem csináltam volna végig ezt a tíz évet.
Kazimir Károly osztályába jártam Budapesten, nagyon szeretett és odafigyelt rám, ő mondta nekem, hogy Attila, őrizze meg magát jobb időkre. Nem tudom, mire célzott. Nem tudom, eljönnek-e valamikor azok a jobb idők. Biztos, hogy adott egy könnyebb élet lehetősége, de én még megpróbálok egy-két kört futni ezért a színházért. Ez a gyűjtési akció is, de minden, amit mostanában csinálok arról szól, hogy hátha egy kicsikét halad Beregszász ügye. A POSzT is csodálatos alkalom lenne arra, hogy egy egységes álláspontot fogalmazzon meg a színházi szakma, de ez sajnos nem fog megtörténni.
Rendkívül szétszabdalt, mindenféle önös, néha pitiáner érdekek mentén mozgó szakma ez a miénk. Lehet, hogy nekünk, a nagy öregek mögötti néhány generációval valóknak kellene kézbe vennünk az ügyeket, és nekünk kellene irányítani, de már mi sem vagyunk egységesek, már mi is különbözőképpen látjuk a legfontosabb dolgokat.

Bálint Andrásnak volt egy nagyon pontos mondata pár hete a Magyar Narancsban, azt felelte arra a kérdésre, hogy meddig marad még igazgató: ''amíg a tükörbe tudok nézni''.

Ez az. Nem tudom, hogy tíz év múlva nem fogunk e szörnyülködni, ha a tükörbe nézünk. Ha jön utánunk két generáció és számon kér bennünket, hogy ti hagytátok, hogy a dolgok eddig zülljenek. Nem fogunk tudni mit mondani. Már én sem tudok.
Ami az Operában történik, az teljesen méltatlan dolog. Politikától mentesen mondom, hogy méltatlan az egymilliárd plusz, egymilliárd mínusz típusú huzavona. Órákig tudnék beszélni erről a cirkuszról, ami az Opera körül folyik, de akár az elmúlt tíz évünkről is, és eközben mindenről szó van, csak a lényegről nem.

Nem értem, hogy miért pont a kultúrán kell újból és újból spórolni! A politikának óriási felelőssége van ebben, amíg nem rakják helyre az emberek agyában azt, hogy nem azért termelünk többet és jobban, hogy többet zabálhassunk, hanem, primitíven megfogalmazva, minél több kultúrát hozzunk létre, s élvezzük azt.
Ez az egyetlen dolog, ami megmarad, ez az egyetlen dolog, aminek még értelme van. Amíg nem ezt sugallják iskolában, médiában, nem ezt tanítják az egyetemen, hogy ez az egyetlen esélye ennek az országnak, hogy nincsen más semmink, mint a kultúránk, amíg ez nem tudatosul, addig csak tornyosulnak a bajok, s mindannyian tovább süllyedünk a reménytelenségbe.

Fotó: Új Színház (Vidnyánszky Attila), Peti Péter (Tóték)