| Mindent színészek csináltak - tanította szépemlékű dramaturgiatanárom, Gyárfás Miklós, író, drámaíró, a szakirodalom legérzékletesebb színészportréinak írója, tizenévesen Miskolcon Sebestyén Mihály igazgató színházi titkára, édesanyja foglalkozását követte bonviván szerepkörön; ő szakított közszemléletünknek magyar betegségével, miszerint a színház a bemutatott drámák irodalmi rangjával mérhető.
Mindent színészek csináltak. Színészetünk nomád korszakában a lábukat lejárták mindkét hazában. Házhoz vitték a művészetet. Útonállóktól rettegve, veszélyes közbiztonság idején, sárban szekereztek faluról városra, csárdáról csizmadiaszínbe, szállították a soknyelvű ország lakosságához az érzéki színházat. Kiföstött arccal szavaltak a nyilvánosság előtt, egyszersmind irodalmi lektorai voltak társulatuknak: darabokat olvastak, átdolgoztak, s a színészek legtöbbje - az édes sanszonett Déryné is - fordított, játszásra alkalmas szövegeket termelt, kikísérletezte mellékfoglalkozásban a magyar nyelvű színpadi párbeszédet.
Mindent színészek csináltak. A német nyelvű drámairodalom egyeduralmát Latabár Endre igyekezett megtörni. Dagályos német lovagdrámák helyére francia operetteket ültetett át, az égre kancsalító és felhőknek szavalójátékok helyére odalopta Offenbach pimasz csintalanságát.
Mindent színészek csináltak Paulay Ede egyetemi irodalmárokkal perelt, amikor ka- landorian színre dolgozta a Csongor és Tündét, valamint Madách könyvdrámának vélt Tragédiáját.
A 20. század első éveiben ifjú esztétikusok megalapították a Thália Társaságot, meghonosítandó a naturalista drámát és színjátszást. Hamar bevégezték revolúciójukat, miközben a Vígszínház vidékről és színiiskolákból toborzott zöldfülű színé- szekkel elvégezte a naturalista színjátszás evolúcióját. Meghonosították a természe- tes beszédet, a társalgási hangot, a valósághű kellékezést és játékmodort.
Mindent színészek csináltak: a színészektől tanultak a nézők kezet csókolni, kurizálni, illedelmesen viselkedni, elmésségeket mondani, késsel-villával enni, tőlük másoltak hajviseletet, ruházkodást, magatartást, erkölcsöt, beszédet. A színháznak tükre az élet, egyszersmind a színpad csak a valóságot képes tükrözni. Felnagyítani. Okulásra érdemessé tenni. Másolásra késztetni.
Színész hat nézőire. Holott mintát tőlük merít. Nézői visszahatnak a színészre. Nap- jaink lompossá lett viselkedésének színpadi tükrét láthatjuk. A társasági érintkezés elrozsdásodását, a nyelvhasználat önrombolását, az öltözködés, viselkedés, ízlés elkorhadását. A színpad felnagyítja a lumpen színeket. És ellenpéldát terjeszt. Ábrázolása növeli a bajt.
Mindent színészek csináltak. Ők a színház időszerűsége is. A színház aktualitása nem a téma, a problémafelvetés, az értelmezés csakis a színészi elem. Évezredeken át a színház elsőrendű éltetője a színész. Kifogott mindig a cenzúrán, mindig élesebb eszűnek mutatkozott professzori tudású kerékkötőinél. A színész képes a betiltott mondatokat is megérzékíteni. Kényszerrel kihúzott szövegeket hatásosan megjelenít. Eljátssza mindazt, ami nem is volt a papírra írva.
A színészjelenléte ad időszerűséget évszázadokkal régebben írott drámáknak. A színész személyisége és életismerete teszi időszerűvé minden időben a színházat.
A színész a ma.
Az író a tegnap.
Valahányszor napi időszerűséget illeszt bele az író a cselekménybe: színészként működik. Kiszól a cselekményből. Aktualitást rögtönöz bele. A színészi főfoglalkozású szerzők, a színház napi működtetői Arisztophanész, Shakespeare, Moliére, Nestroy, Jan Werich Jiri Voskovec aznapi fricskákat spékeltek cselekményükbe: színészként működtek. Átszóltak a rivaldán. Közvetlenül fordultak a nézőkhöz. Íróilag, zárt világ helyett kacsintva utaltak a nézőtéren összesűrűsödő, kimondatlan dolgokra. Átvették a színészektől mindazt, amit személyiség, hangszín, testalkat, taglejtés, mimika, nyegle vagy méltóságteljes viselkedés non-verbálisan kifejezett.
A színész gátat nem ismerő aznapisága átszakítja a mese megteremtette illúzió falát. A színház sajátossága: a politikumot érzékiséggé alakítja át. Igaz: az érzékiség többnyire politikai kérdéssé válik deszkáin.
A színész, ez az érzékeny érzékiségű társadalmi adóvevő erotikus közelségben van közönségével, a társadalommal. Ha szavakba öltöztetve képtelen is megfogalmazni, érzékeivel élesebben tudja a legeszesebb írónál is: mi időszerű a színpadról, és mi nem, mire reagál fölkavartan a néző, mire marad süketen érzéketlen. A legpontosabb hazugságvizsgáló készüléknél megbízhatóbban a színész veszi le a társadalom üzeneteit, kívánságait és visszautasításait. Nem konstans ismeret ez, hanem naponta dinamikusan változó tapasztalat a társadalom valóságos, önmaga előtt is félhomályban maradó rokon- és ellenszenveiről, vonzásairól és taszításairól.
Mindent színészek csináltak. Ügyelni kell hát a közönség reakcióira: miféle színészt fogad átmenetileg örökbe, kit tart divatosnak, vagyis kiben érzi önmagát tükröződni. Amikor nehezen indokolhatóan élre fut egy új színész a nézőtér félhomályában megtartott népszavazással: vonzódásában a társadalom őszintén elszólja vágyait, önismeretét, menekülési szándékát a mindennapok elől, vagy a szembenézést önmagával.
A divatossá váló vagy háttérbe szoruló színész a társadalom ösztönös vonzalmait fejezi ki. A nézők rejtett vonzalmaik, titkolt személyiségük szerint rajonganak, vagy elutasítanak egy színészt. Úgy választanak, mintha a Szondi-teszt sorsanalízisén vennének részt kellemes, szórakoztató feltételek között.
Mindent színészek csináltak, de a játék végén, a függöny lemenetelével véget ér a színész uralma. A színház kijáratánál elapad az esti élmény. Mind többet felejtenek a nézők a kapott forró gazdagságból. Csak a legnagyobbakra emlékeznek. Rájuk is csak addig, amíg él nézőik nemzedéke. Köd lepi el mindazok alakját, akik érzékeny szívűvé neveltek sokaságot és megtanították nevetni az élet forgandóságán. Az összecsapódó függöny kisepri az emlékezetből az előadás zömét. Egy-két mozzanata él kis ideig, a mese foszlányai, egy lámpaernyő a díszletből, a színész hangjának távoli muzsikája. Nem több. Egy-egy nagy színész emlékezete addig él, amed- dig művészetének tanúi.
Néhány órára méretezett életművekből áll a színész mestersége.
A Színháztörténeti képeskönyv históriája két évszázad honi színházának. A színház összművészet, nem pedig az irodalom szolgálóleánya. Nem is a nyelvművelés lövészárka. A Színháztörténeti képeskönyv metszetekkel, festményekkel, fényképekkel, oklevelekkel, rendezőpéldányokkal, falragaszokkal átélhető magyar színháztörténetet kínál. A könyv képanyaga eddig nem látott dússággal vezet végig színháztörténetünkön. Nemcsak azokat az anyagokat tartalmazza, amelyeket a kötet összeállítói, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának munkatársai ismertek, azokat is, amelyek nekik is meglepetést okoztak. A könyv bízik a látvány erejében. Egy műszempillás bányászlány többet mond a Belvárosi Színház színpadán, mintha roszszalló oldalakkal megbélyegeznék a szocialista realizmust.
Nem rangsor szerinti képekből áll a könyv. Akadnak majd hiányokat sorolók, mások hangsúlyokat kifogásolhatnak. Fölényesen önálló emlékezet rendezte egybe százkilencven év színháztörténelmét.
A magyar színháztörténet képeskönyve véget ér 1980-nal. Ne csodálják, ha a Színháztörténeti képeskönyv megtorpan a szakaszhatárnál, és behajtja az albumot. Hát a következő huszonöt évvel mi lesz? A következő negyedszázad a jelen színháza. Még nem történelem. Alakuló, változó anyag.
Molnár Gál Péter
p.s.
Bár képeskönyvet ajánlunk, mégsem akartuk a szövegről képekkel elvonni a figyelmet. Ha - remélem - megveszik, akkor úgyis gyönyörködhetnek a képekben. (a szerk.)
|
