Bár a tipikus talán mégsem a megfelelő szó a Prágában élő Noriyuki Sawa esetében, aki az őt ért mesehatásokat egy meglehetősen bizarr, mégis a végletekig szerethető "mese-transzformációvá" gyúrta össze. Mintha a Tündérmesékben a mesélés egyszerre tradicionális és tetszőlegesen alakítható tevékenysége öltött volna testet: ki mondta, hogy a mesélő nem térhet el az eredetitől, nem cifrázhatja kedve szerint a történések menetét, ha úgy tartja kedve? A cifrázás pedig ez esetben egyáltalán nem pejoratív értelemben valósul meg, hiszen Noriyuki Sawa korántsem terjengősen vagy érthetetlenül mesél, sokkal inkább ötletes - mind a bábkészítést, mind a játékot érintő - megoldásaival éri el a kellő hatást. A közönséget már a legelején leveszi a lábáról tört, de meglepően érthető magyar köszöntésével, és amint az a későbbiekből kiviláglik, ezt nem csupán kezdeti gesztusnak szánja. Az előadás apró etűdjeinek összekötőszövegeit ugyanis először magyarul, majd angolul mondja el, és még a "most" és a "következik" szavakkal is sikeresen megbirkózik. (A mesék mindenfajta szöveget mellőznek, és milyen jól teszik.)
A rövidke epizódok és a végig középpontban lévő ceremóniamester teátrális gesztusai leginkább egy bűvészműsorra emlékeztetnek: a kisebb-nagyobb bábok a cilinderből előbukkanó kellékekként újabb és újabb "trükkök", mesevillanások eszközéül szolgálnak. Annál is inkább, mivel a legtöbb báb a ma oly népszerű gazdaságosság és átalakíthatóság jegyében fokozatosan mutatja meg, milyen lehetőségek rejlenek benne. A guvadt szemű hal némi erőszakos behatás következtében válik rebbenő szárnyú pillangóvá, a nyúzott esernyők kinyílva ébresztik rá a szemlélőt madár-voltukra. Bár egyik-másik, csupán egy ilyen ötleten alapuló epizód önmagában nem annyira képes fenntartani a néző figyelmét, mégis érdekes, ahogy egy-egy szimbólum előtérbe kerülve megpróbál önálló életre kelni.
Noriyuki Sawa olykor bele is bújik a saját maga által készített bábokba: különösen vicces a hatalmas rákot formázó úszósapka, amely egyszerre idézi elénk a császári fejdíszeket és a farsangi mulatságok maszkjait - nem beszélve a rák ollóiról, amelyek mint konyhakesztyűk tátognak a kezektől életre keltve. Az átalakulás, átalakíthatóság különös vonatkozásai jelennek meg a rendező-előadó-bábkészítő által bevallottan a nőknek készített részben, ahol a teremtés, a születés és a reinkarnáció egyfajta matrjoska-módszerrel jelenik meg a ki- és beforduló - egyszer anyát, öregasszonyt, csecsemőt, majd fiatal lányt elénk vetítő - bábok hátborzongató (és ebből kifolyólag a gyerekelőadás menetéből kilógó) táncában.
Noriyuki Sawa jó arányérzékkel játssza az infantilis, kirobbanó energiákkal rendelkező, szeretnivaló főszereplőt, aki egyszerre harakirit elkövető farkas és olykor egy szusszanásnyi időt kérő előadó: de ha a helyzet úgy kívánja, szolidan visszavonul az arcát finoman, mégis hatásosan elfedő fekete fátyol mögé - hogy a báboknak adja át a stafétát. A bábos semmit sem bíz a véletlenre: utoljára hagyja az egyszerűsége ellenére is leglátványosabb etűdöt, amelyben Piroska és a farkas egy írásvetítő segítségével kelnek életre. Míg Piroskát és a nagyit színes fóliából előttünk vagdossa ki a teremtő kéz, addig a farkas maga a kéz - pontosabban a kéz árnyéka. A jól ismert, mindenki által űzött árnyjáték egyik alakja így válik főszereplővé, sőt, egy jól irányzott trükkel még a falánk állat gyomorsavában úszkáló családtagokhoz is bekukucskálhatunk. Az alig ötven perces előadás feltűnően rövidnek tűnik, hiányérzete van az embernek, nézné még. A kisebbek esetlegesen otthon számíthatnak folytatásra, míg mi, az öregebbek legfeljebb csak hazafelé mormolhatjuk az orrunk alatt: "Mesélj még!".
