"Hosszú éveken keresztül különböző színházigazgatóknak próbáltam elsütni ezt a darabot, de mindegyik visszadobta. Most azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy az én igazgatóm nem dobta vissza" - jegyezte meg humorosan Alföldi Róbert legújabb, Botho Strauss A park című drámájából készült rendezésének rendhagyó főpróbáján. A Nemzeti Színház majdnem teltházas, nyílt próbáján kiderül: az igazgató talán nem véletlenül talált zárt kapukra az említett színházi vezetőknél. A park ugyanis nemcsak a rendező, de az előadás után megszólalt színészek és a darab fordítója, Forgách András szerint is igen komoly kihívást jelent. "Olyan, mint egy vers, szinte az összes mondat nagy jelentőségű" - mondja az Oberont alakító László Zsolt, aki azt is elárulja: Alföldi Róbert általában az első perctől az utolsóig tudja, hogy mit akar, de az olvasópróbán még ő is feltette a kezét, hogy "lesz ami lesz". De ahogy a mondás tartja: teher alatt nő a pálma, és ez a próbafolyamat során is megmutatkozott. A rendező bevallása szerint azért volt nagyon jó munka, mert ismeretlen terepen "mocorogtak, kerestek": "Nagyon jó látni, hogy a színészeknek, a kollégáimnak mérhetetlen fölszabadultsággal sikerült belevetniük magukat ebbe a furcsa, kendőzetlen világba" - teszi hozzá.
A Szentivánéji álomra épülő, abból merítő Botho Strauss-darabban pedig valóban valamennyi értelemben megjelenik a kendőzetlenség: a buja meztelenségtől a durva lecsupaszításon át fokozatosan jutunk el a pőrén fájó, nyers igazságig, ami minket magunkat is hasonló belső gesztusra késztet. Forgách András elmeséli: a darab születésének idején Nyugat-Berlinben éppen annál a rendezőnél, Peter Steinnél volt ösztöndíjas, aki számára Botho Strauss a darabot írta. "Ez még nem jelenti azt, hogy valaha váltottam volna egy szót is Botho Strauss-szal, akivel azt hiszem, nyolc ember beszélt eddig egész életében, mert eléggé zárkózott személyiség" - mondja.
Élete egyik legnehezebb feladatának tartja A park lefordítását, bevallása szerint a munka közben úgy érezte, hogy se magyarul, se németül nem tud. "Egy olyan német nyelven van írva, ami nem létezik, és mégis létezik, mégis a mindennapok nyelve, egy olyan speciális nyelv, ami csak Botho Straussé" - mutat rá a darab nyelvezetének nehézségére, ami annak egyik legnagyobb előnye is egyben. "Az emberek Botho Strauss-ul beszélnek az utcán" - vélte felfedezni Forgách András egy hosszabb fordítási folyamat végén. Szerinte a szerző a hétköznapi beszéd szerkezeteit kapja el, és azokat emeli shakespeare-i magaslatba. A parknak tehát tulajdonképpen egyszerűségében rejlik nagyszerűsége: "Rendkívül primérek a jelenetek, primérek a szituációk és iszonyatos bonyolult gondolatiság van belepréselve. Olyan, mint egy neutronbomba: nem tudod, hogy mitől robban, hihetetlenül egyszerű a logikája, és mégis rendkívül sűrűn kombinált" - mondja a fordító.
A Szentivánéji álom alakjai ugyan felsejlenek, olykor markánsan jelen vannak, ám a szájukba adott szavak segítenek a földön tartani őket - nem mintha erre bármi szükség lenne. Ugyanis nemcsak az emberek, de maga a szálakat eredetileg mozgató tündérpár, Oberon és Titania (Nagy Mari) is elfelejtett szárnyalni, "okos gyönyörre" törekedni a buja vonaglás helyett: mindent a szexközpontúság, az önös vágy minél gyorsabb, állatias kielégítésének elsődleges célja ural.
A főpróba mindig stresszes alkalmának és a több száz néző jelenlétének feszültsége a rendhagyó próbának köszönhetően összeadódik, ám ez inkább pozitív végkicsengést nyer az előadást követő beszélgetésen. "Nagyon prűd vagyok, mégsem vettem észre, hogy meztelenek" - mondja egy néző, míg egy másik úgy véli: a darab jó, de közben borzalmas is, amit látott. A színpadon sorban helyet foglaló alkotók arcán egyszerre érzékelhető fáradtság és megkönnyebbülés, miközben az előadáson való intenzív rágódás nyomai is tetten érhetőek.
Akárhogy is, de - Forgách András megfogalmazásában - a világirodalom egyik leggyönyörűbb darabját látjuk, csak éppen a feje tetejére állítva, kifordítva, újraértelmezve. A szemfényvesztés az eredeti verzióhoz képest itt sokkal sötétebb tónusú gúnyát ölt, amit így - benne saját világunk visszásságait tetten érve - sokkal mocskosabbnak és kilátástalanabbnak érzékelünk. "Hagyjuk békén a varázslatot, varázsoljunk mi magunk" - összegezte találóan az előadást a rendező.
