(MTI) A színészkirály 1971 és 1973 között játszott és rendezett a veszprémi Petőfi Színházban, és a városban róla és a féltestvéréről, Bujtor Istvánról (aki a teátrum igazgatója volt 2008-2009-ben) nevezték el a játékszínt.
A könyv csütörtök esti bemutatója előtt a szerző, Varga Róbert újságíró, a színház sajtófőnöke kiemelte: Oberfrank Pál, a színház igazgatója kérte fel, hogy Latinovits Zoltánról, veszprémi éveiről, munkásságáról állítson össze egy könyvet a színészkirály 80. születésnapjára. A szerző szerint különösen fontos volt, hogy annak az időszaknak két "kulcsembere" nem maradjon ki a kötetből: Cserhalmi György színművész és Valló Péter rendező. Varga Róbert felidézte, hogy Valló Péter vizsgamunkaként állította színpadra 1972-ben a veszprémi teátrumban Arthur Miller Az ügynök halála című darabját, amelyben a főszerepet ? Willy Loman textilügynököt ? Latinovits Zoltán játszotta.
Negyven év múltával a rendező így vall a könyvben: Latinovitsban egy mindvégig nagyon segítőkész, saját szerepének nagy ívű megformálásán túl az egész előadás sorsát szívén viselő, nagyszerű kollégát ismert meg.
"Amikor a premiert követő tapsvihar után a színház előcsarnokában egy másik nagy színész, Kálmán György gratulált az előadáshoz, és egy kicsit a rendezővé válásomhoz, bizonyosan tudtam, hogy ezt Latinovitsnak is köszönhetem" ? emlékezik a könyvben Valló Péter. Ugyanerről az előadásról Cserhalmi György, az azóta Kossuth-díjas, ám akkor kezdő színész ? a darabban Biffet alakította ? így emlékezik a könyvben: "Egetverő sikert aratott Az ügynök halála, Tímár József óta ilyen alakítást senki nem látott az országban".
Varga Róbert szerint Cserhalmi Györgyöt Latinovits Zoltán "szakmai fiává" fogadta. Erről Cserhalmi György így beszél a kötetben: "Nádasdy Kálmán azt mondta nekem, Zoli mindig apát keresett magának, mert nem volt egy igazi apaképe. Helyette Veszprémben talált egy fiút és felépített magában egy apaszerepet. Ebből az apaszerepből közeledett hozzám, és nekem pedig jólesett, hogy van egy szakmai apukám".
Cserhalmi Latinovits Zoltánról, a művészről és emberről így vall: "Igazi zseninek bizonyult, aki azonban a mindennapi életben elesettnek látszott, nem tudta, miként lehet gyakorlatiasan létezni ebben a világban. Ellensúlyozásként alakult ki benne az öntörvényűség, és ez belőlünk szimpátiát váltott ki".
A könyvben megszólalnak más színészek is, akik a hetvenes évek elején együtt játszottak Veszprémben a színészkirállyal. Emlékezik rá Meszléry Judit, Joós László, Bakody József, a színház akkori ügyvezető igazgatója, Hegyeshalmi László és többen az akkori háttérmunkások közül is; díszletezők, világosítók, szervezők, súgók. Horváth Katalin, aki 42 éven át volt súgó a veszprémi színháznál, például így emlékezik a színészkirályra: "Nehezen rögzített szöveget, türelmetlen volt önmagához, ha nem sikerült pontosan visszamondania a szerepet nekem. Viszont ha felment a színpadra, nem lehetett másra figyelni, csak rá. Már a jelenléte is erőt sugárzott".
A súgó szerint Latinovitsnak olyan tekintélye, színész ereje volt, amely csak a legnagyobbakra jellemző: színészként tökéletesen uralta a színpadot, rendezőként pedig felkészülten állt a munkához. A százoldalas könyvhöz Oberfrank Pál és Eperjes Károly színművész, a színház művészeti tanácsadója írt előszót. Oberfrank Pál szerint "színházi szentségét őrizzük meg, éltessük, tanuljunk tőle mélységet és magasságot, tisztánlátást, könyörtelen kitartást".
A könyv utószavát Frenreisz Károly zenész, Latinovits Zoltán féltestvére írta, aki szerint egy kritikus, aki besúgó volt és "mindenkit gyűlölt, aki tehetséges volt", "Zoliról írt felháborítóan gusztustalan újságkritikájával szerintem döntően hozzájárult bátyám korai, tragikus halálához".
A kötetben olvasható néhány magánlevél is, amelyeket Latinovits Zoltán írt színészkollégáinak, szerepelnek korabeli színházi plakátok, és igazi kuriózum, hogy ebben a könyvben jelennek meg először a művész grafikái, festményei, amelyeket az Országos Színháztörténeti Múzeumban őriznek.
