| Mert egy igazi Vronszkijra szüksége van ennek a történetnek. A Kiss Csaba által teremtett Vronszkij (Haás Vander Péter) se nem vonzó, se nem érdekes, se nem bohó, szinte semmi nem derül ki róla. Mi a frásszal ingatta meg a boldogságot Annában? Talán még Kiss Csaba sem tudja. Hasonlóan rideget a hasonló érdektelennel felcserélni? Minek? Ez a darabot is jegyző drámaíró-rendező tévedése. |
 |
 |
|
| Mert a szereposztásban nem tévedett. Györgyi Anna és Kulka János tökéletesen megoldják a feladatukat, csak hát egy jelenet hibádzik, az, amely az egész előadás kulcsa számomra, mert nem jön létre a megbabonázás. És ehhez még hozzájárulnak ezek az özönvíz előtti hangeffektusok. Kiskoromban látott horrorfilmek hangeffektjei, mit keresnek a legjobb Tolsztoj regény színpadi változatában? És ha már a hangoknál tartunk, túl sokat bízott Kiss Csaba a zenére. Mert mi sem egyszerűbb, mint egy érzelmet megjeleníteni muzsikával. De ennyiszer, s ilyen hosszan, ennyi effektussal. Értem én, hogy sűríteni akar a rendező, de a kevesebb zene jobban érvényesült volna. Mert amúgy ez egy szép előadás. Lassan, narrátor szerűvé váló monológokkal hömpölygött a nagyon okosan megformált díszletben, s haladt mégis feszes ritmusban az elkerülhetetlen, finoman megoldott vég felé. |
 |
 |
|
| Karenin és Karenina két nagy alakítást kívánt meg, Kulka János és Györgyi Anna közül Kulka kapta a könnyebb feladatot. Egy önmagával vívódó, súlyos, nehezen megközelíthető, kemény figurát, aki menekül az érzelmektől. Györgyi Anna a szinte a nullával egyenlő Vronszkij miatt csak erőlteti a szerelmet, inkább csak szenved tőle. Karenin nem tekinti ellenfelének Vronszkijt, csak Annát. És Anna fokozatosan fel is nő Kareninhez, s bele is pusztul, felőrlődik saját vállalásától. Kiss Csaba jobban járt volna, ha saját darabot készít átírás helyett, mai élethelyzetből, mai konfliktussal, irodalmi felmenők nélkül. De nem ezt tette. Így egy kissé klasszikusan unalmas szép előadás született, nagyon pontos kettős színészi alakítással, szép színpadi képekkel, bensőséges jelenlétekkel ajándékozva meg a POSzT egyre inkább kifáradó nézőközönségét. Fotó: Peti Péter |
