Londonban van egy legendás hely. Nem egy a sok közül - bár persze rengeteg akad - , hanem maga A hely, vagyis a The Place. Ebbe a puritán épületbe lassan negyven éve, 1969-ben költözött be a kortárs tánc néhány elkötelezetett megszállottja, hogy a vén Európa halódó táncvilágát felfrissítse az amerikai modern tánc nyitott, a kreativitást támogató szemléletével.
A The Place azóta is - nem csupán hírnévben, hanem térben és anyagilag is egyre gyarapodva - a kortárs tánc egyik legfontosabb központja Európában, saját iskolával, rendszeres kurzusokkal, változatos előadásokkal, kiváló rezidens együttessel, kiterjedt hazai és nemzetközi kapcsolatokkal és változatlan nyitottsággal.
És ugyan alig hihető, de most már tíz éve Budapesten is van egy lassan legendássá váló hely. Egy azok közül, amelyeknek vezetői megszállottan kíváncsiak a jelenre, a ma művészetére, és ezzel a város polgárai számára is lehetőséget teremtenek arra, hogy otthonosak legyenek saját koruk művészetében. Ne csak múzeumok csendjében, koncerttermek és színházak szakralitást őrző vagy imitáló közegében szemléljék a közel- vagy régmúlt alkotásait, hanem lássanak rá a jelenkori és egyben újító művészet nemzetközi - és persze itthoni - alakulására, s közben akár üljenek bele a kiállított tárgyakba, szólaltassák meg a hangszereket, irányítsák a fényeket, lépjenek a táncosok közé, adjanak ötleteket az előadás menetéhez - váljanak részeseivé a művészeti eseményeknek, történéseknek.
Ez a hely, a most tizedik évébe lépő Trafó, megalakulása óta változatlanul puritán körülmények között működik: apró kiállítótérrel, tágas, de egyetlen színpaddal, a szükségesnél kevesebb próbateremmel, és szűkös kávéházi térrel a közönség közösségi igényeihez. De működik, méghozzá rendkívüli igényességgel, és nemcsak a táncra, hanem a kortárs művészetek majd' mindegyikére figyelve. Kiállítóterében épp olyan bátor, kísérleti kiállítások kapnak helyet, mint amilyen sokszínű és rendhagyó a kortárs zenei kínálata. A legfontosabb mégis mindaz, ami a színháztérben és az előadó-művészetekben történik. Hiszen a színház, a performance és a tánc - ellentétben a képzőművészettel és a zenével, amelyet a rögzítés, minden kérdésessége ellenére mégiscsak képes távolból is közvetíteni - csakis testközelből élvezhető, nézők és játszók közös terében, együtt lélegzésében, a közös jelenlét megismételhetetlen pillanatában.
A Trafó csapata - hiszen a változatos, évről évre újabb személyiségeket, feltörekvő irányzatokat, berobbanó újdonságokat és kortárs trendeket Magyarországra csábító program kialakítása egy maroknyi, de mégiscsak a művészetről azonosan gondolkodó csapat összmunkáját feltételezi -, mint az idei óriásplakátjuk sokszemű figurája, rendszeresen járja, és értő szemmel vizslatja a világ kortárs fesztiváljait és gyűjtőhelyeit. Hogy mindenhonnan a legújabbat és a legérdekesebbet hozza el a városnak. Hogy mi, nézők, valóban a jelen kortársai lehessünk, ne évtizedek óta lerágott művészeti csontokon rágódjunk, vagy rég levitézlett világsztárok avíttas csecsebecséin álmélkodjunk. Hanem akkor szembesülhessünk a legjelentősebb kortárs művészek alkotásaival, amikor azok megszülettek, s elsőként minket, a ma nézőit szólítják meg.
A Trafó kínálata nem lehet egyenletes, de ez ars poeticájának lényegéhez tartozik. Hiszen a még éppen alakulóból, a kísérletiből - de sosem a kezdők botladozásaiból - válogat, így a sok felejthetetlen és megvilágító élmény mellett nem egyszer csalódást okoz. Ilyenkor persze nagy a felháborodás, az előadás vagy koncert közbeni kivonulás, egy kiállítás pocskondiázása, ami a lehető legnormálisabb befogadói viselkedés. Mert azt mutatja, a Trafónak nem csupán saját, hanem értő és igényes - és éppen a hely által elkényeztetett - közönsége lett ez alatt az egy évtized alatt. Olyan, amelyik ma már járatos a legújabb színházi, tánc, zenei, képzőművészeti, és a korábbi művészeti ágak határait teljesen átrendező irányzatokban, s azt is tudja, mert itt hozzászokhatott, mi a valódi kortársi minőség.
Ez a hely, s benne a szervezők fáradhatatlan csoportja, azt feltételezi az általa meghódított közönségről, hogy nem művészetet fogyasztani jár a Liliom utcába, hanem valóban kíváncsi és nyitott, hogy önállóan tud ítélni, rajongva lelkesedni, felháborodva utálni, kétkedve elfogadni, összehasonlítani, mérlegelni és akár elutasítani is, hogy aztán legközelebb újból visszajöjjön. Mert a Trafó nemzetközi kínálata a sosem látottat, az újdonságot hozza évről évre, így újból és újból remélni lehet, hogy éppen a következő este történik meg valami sosem volt, visszahozhatatlan és pótolhatatlan. A hazai választék - a Trafó befogadói karakteréből és célkitűzéseiből következően - persze jóval szerényebb, de nem kevésbé jelentős. Sőt, éppen a Trafó biztosítja nem egy ígéretes vagy érett kortárs alkotó számára a bemutatkozó vagy rendszeres játéklehetőséget - többnyire közönségtalálkozókkal, sőt, délelőtti, diákoknak szóló beavató előadásokkal fűszerezve.
Idén sokfelől a száz éve alapított Nyugat emléke szól. Azt gondolom, persze minden megváltoztatandót megváltoztatva, hogy a XXI. század elején az éppen tízéves Trafó tölt be hasonló művészi missziót. Mert ez a lerobbant trafóházból új életre kelt hely olyan intézmény lett, amely a maga területén, elsősorban a pillanattal elenyésző előadó-művészetekben, saját értékrendje mentén szigorú következetességgel szelektál, hogy pártfogolhassa, közzé tehesse és ösztönözhesse a friss, új nyelven megszólaló, bátor és inspiráló alkotásokat, s ezzel látogatóit is nyitottá és elfogadóvá tegye a szokatlanra, a váratlanra, a kockázatosra, a másféleségre. Ott a helyem!
