? Sok jó szerep megtalálta már a Nemzetiben. Melyik futó munkáját kedveli leginkább?
? Szerencsés alkat vagyok, mert jellemző, hogy mindig azt szeretem, amit éppen csinálok. Az elmúlt években alig volt olyan munkám, amit valamiért nem kedveltem. Úgy érzem, a feladataim összhangban voltak azzal, amilyen állapotban gondoltam magam, a lelkemmel, a színházzal és a társulatban betöltött helyemmel. De mondok konkrétat is a közelmúltból: például a János vitézt nagyon szerettem, az Egyszer élünket is vagy az évad bemutatói közül a Szent Johannát. Örülök, ha valami jót feltételeznek rólam direktorok, rendezők, ugyanakkor a társulati létforma lényege, hogy az ember bizalmat kap azáltal, hogy dolgozik, a ?kasszát? azonban a végén csináljuk. Így jöttem el annak idején a Vígszínházból és Kaposvárról is: amíg jól éreztem magam, maradtam. Itt ugyancsak jókedvemből vagyok, nincsen hiányérzetem. A lekötetlen energiáimat pedig a saját pajtaszínházamban hasznosítom. A barátaimmal együtt létrehoztunk egy galériát is, amelynek állandó gyűjteménye van már. Mindezt Tündérkert néven egy őrségi ? háromszáz lelket már nem is számláló, fogyó ? kisfaluban, Viszákon. A kulturális sikertörténetünk részének gondolom még a Kárpát-medence őshonos gyümölcsfáit gyűjtő kerteket is, amit egy elkötelezett szakember barátom vezetésével éltetünk a vidék és a magunk örömére.
? Nyilván a színházban is vannak hasonlóan gyümölcsöző találkozások, Mohácsi Jánossal sem a Nemzetiben hozta össze a sors először. Melyik rendezése volt önnek a legfontosabb?
? Valóban, az Iván, a rettentő után játszottam az általa rendezett Ördögökben is. Úgy tartom, hogy az Egyszer élünk Mohácsi egyik legsikerültebb munkája. Az pedig talán független is ettől, hogy az ő munkamódszere szerint nekem most sikerült a legjobban együttműködnöm vele, így a próbafolyamat során nagy játékkedvvel dolgoztam. Nála a muszáj-dolog egyébként sem szokott sikerülni, még neki sem. Ő olyan igazságkereső, aki nem megy tovább, amíg egy problémának meg nem leli a megoldását, az igazságát.
? Az Egy lócsiszár virágvasárnapjának Kolhaas Mihálya is makacs igazságkereső. Mennyire ?korszerű? ez a darab?
? Kihívás a színházunknak, hogy megáll-e ez a történet, ez a szöveg. Kérdés, elég érdekes-e az a fajta eltökéltség, kompromisszumképtelenség, amit ez a lócsiszár véghezvisz. Bár én azt hiszem, érdekes már a problémafelvetés is, de ennek az erkölcsi rendnek a szigorán, sérthetetlenségén túl van ennek a darabnak egy krimi fordulatosságához fogható dramaturgiai izgalma is. Persze ezt a történetet egy kriminél sokkal mélyebb ember és világismeret mozgatja, ugyanis Oidipusz történetéhez foghatóan önbeteljesítő: ami az előadás elején elhangzik, az mind meg is történik végül.
? Amikor a színháznak egyre eladhatóbbá kell válnia, nem nehéz egy ? közhasználatú kifejezéssel élve ? szórakoztató elemeknek talán tökéletesen híján levő történetnek közönséget találni?
? A színháznak mindig eladhatónak kell lennie, és a szöveg, az értelmezés, a munka, a színészek hitelesíthetik is ezt.
? Hogy a darabban, az alkotókban színházilag lehet bízni, rendben van; de kérdés, hogy a témában, a valósághoz való viszonyban mennyire lehet bízni. Vajon időszerű ez a ?kompromisszumképtelenség??
? Annyit tudok mondani az eddigi munka és a további elképzelések alapján, hogy szomorúan mai lesz ez az előadás, mert élesen szól a jogbiztonságról, a létbiztonságról, a családról, a szeretetről. De sok minden vár még a bemutatóig ? hosszú próbanapok előtt állunk Znamenák István rendezővel és a társulattal ?, az előadás egy figura köré szerveződő történetre épül, amelynek a készülődő belső erejét, energiáját érzem már magamban. De most, a próbaidőszak e szakaszában még erősebbek a kudarcélményeim, semmint látnám, hogyan leszek jó. Azzal a technikával, ahogy én dolgozom, még nem jutottam odáig a szereppel, ahova remélem, hogy a bemutatóra eljutok. Az egyik nap végére például elment a hangom ? nem azért, mert túl sokat kiabáltam, hanem, mert erősen keresem, hogy találkozzam ezzel a dologgal. Meg kell találnom azt a belső gyúanyagot, amivel nekifoghatok, mert anélkül csak szó, szó, szó? Ezt a munkát el kell még végezni, hogy beteljesülhessen velem ez az előadás.
? Ha jól értem, igen nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy érdemleges eredmény szülessen. Nem segít a tapasztaltsága?
? Egyáltalán nem. Figyelem magam, és látom, hogy ugyanazokat a hibákat követem el a próbaidőszak elején, mint az ősidőkben, amikor a pályát elkezdtem. Ilyen az emberi és a szakmai alkatom, mindig a nulláról kell kezdenem. Ott vagyok zavartan, gátlásosan, látom a rendező tekintetében a ?Jézusom, hogy lesz ebből bármi!? aggodalmát, és tökéletesen egyetértek vele, bosszankodom, szégyenkezem, hibázom. De már tudom, minden próbaidőszakban el kell sajátítanom a szakmát, most Kolhaas Mihály által. Ezért most még nem is tudom megmondani, hogyan sikerül mindez, és néha őszintén irigylem a kollégáimat, akik mások, mint én.
? Milyenek azok a mások? Tudnak segíteni ebben a munkában?
? Ez a társulat kivételezett, mert minden szempontból nagyon jó közösség. Bár a színpadon végső soron mindenki magányos, de nem mindegy, hogyan és kik vannak éppen körülötte. Itt ugyanis olyan tehetségű emberek vannak, akiktől lehet menet közben is bízvást kérdezni, illetve lehet emlékezni a színpadi tekintetükre, ami kivételes dolog, mert azt jelenti, mégsem voltam teljesen egyedül.
