December 8-án volt A Napsugár fiúk bemutatója a Madáchban, hogyan fogadta a közönség a darabot?
A szűnni nem akaró taps és a nézők reakciói alapján úgy érezzük, nagyon pozitív volt a fogadtatás. Tetszett a közönségnek, tulajdonképpen végigszórakozták az előadást, ahol pedig szomorúbbá vált a történet érezhető volt a meghatottságuk. Azt hiszem elértük azt a hatást, amit szerettünk volna a darabbal.
A darab, mely egy se veled, se nélküled szerelmi történet, egy öreg színészpárosról szól, aki kap még egy lehetőséget, hogy megmutathassa magát. Mennyire volt nehéz az Ön számára ez az átalakulás?
Korban nagyjából ott tartunk Jánossal, ahol már ezeket a dolgokat akár fizikailag, akár szellemileg érezzük, tudjuk. Tehát, nem kellett olyan nagy átalakulás a szerephez.
Két öreg színész se veled, se nélküled szerelmi történetébe rengeteg dráma, emberi vonás vegyül. A darabban van egy jelenet, amikor Willie Clark (Gálvölgyi János ? a szerk.) unokaöccse rámutat, hogy az idős színész magányos, mire azt a választ kapja: ?Nem vagyok magányos, csak magányosnak látszom?. Ezt nem lehet csak úgy eljátszani, mert a nézők pontosan érzik majd, hogy mennyi ebben az egy mondatban a valódi magány.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást a szerepben?
Minden új darab kihívás, melynél elölről kell kezdeni a szakmát: szöveget tanulni, odafigyelni a partnerre és a rendezőre, valamint kibontani a szituációkat. Az ember csak akkor használhatja a rutinját, ha már biztos egy helyzetben. A mai napig van bennem egyfajta jó értelemben vett izgalom mielőtt fellépnék a színpadra. Eddigi pályám során jó pár olyan előadásban is részem volt, amelyeket nem igazán kedveltem, ezekhez képest közel sem volt bennem annyi drukk, mint azoknál a szerepeknél, amelyeket szívvel-lélekkel csináltam ? ott ugyanis mindig van egy kis feszültség, előadás előtti izgalom, ami a színpadra lépve aztán elmúlik.
(Forrás és fotó: Kultúra.hu)
