? Mit visznek magukkal a Felolvasó-színházi Fesztiválból?
Czajlik József: ? Ami itt történt, annak nagy a társulati jelentősége. Legalábbis nekünk fontos az ilyen impulzus. Rövid ideje, két éve vagyok a színháznál, újraformáljuk a társulatot, és pontosan az ilyen megerősítésekre van szükségünk, hogy el tudjunk jönni más társulatokhoz, össze tudjuk hasonlítani a közösségi dinamikát, a munkamódszereket. Jó volt látni például, hogy milyen fantasztikusan az alkotók keze alá dolgozott a kaposvári műszak. Jó volt eljönni Szabadkán, hogy milyen szinten vannak jelen a kulturális életben, és hogyan képviselik a kulturális autonómiát. Fontos volt látni, hogy melyik társulat hol tart. Így magunkat is el tudtuk helyezni, megfogalmazódtak igények, utak, tervek.
Rátóti Zoltán: ? Ilyenfajta fesztiválélményem régen volt. Ritka, hogy három társulat együtt tud dolgozni, és ha csak néhány napra is, de be tudunk lesni egy másik csapat működésébe. Nyilván, ez csak a felolvasó-színház sűrített keretei között valósítható meg. Igazi közös produkcióra, öt-hat hét próbaidőszakra nincs lehetőségünk, hiszen egyik társulat sem szakítható ki a saját menetrendjéből. Ez alatt a hat nap alatt felszabadultan tudtunk együtt játszani, barátságos volt a légkör, kicsi, de nagyon kellemes hangulatú fesztivál kerekedett. Talán nem is kellene a jövőben sem bővíteni. Mert persze ápolgatom a reményt, hogy van folytatás.
? Színészként, rendezőként, igazgatóként hogy látják a felolvasó-színház jelentőségét, hasznát, lényegét?
Cz. J.: ? Amikor megérkezett a felkérés, hogy lehetőleg felvidéki szerző művét mutassuk be, gondban voltunk. Alig van ?ezen a vidéken? szöveg-termés. Ezért nagyon fontos, hogy e fesztivál révén találkozhattunk Csehy Zoltánnal, aki egyike azoknak a keveseknek, akik drámát írnak a Felvidéken. Ez felvillanyozott minket. Tervek szövődtek a találkozás nyomán: jó lenne azt a fajta műhelymunkát nálunk is elkezdeni, hogy közösen tudunk gondolkodni, dolgozni egy íróval, aki drámákat szerez a társulatnak.
Mezei Zoltán: ? Szabadkán több mint 10 éve hagyomány, hogy minden év október 28-án felolvasó-színházat tartunk. Ezt egy egész éves drámapályázat előzi meg, ahova kortárs vajdasági, még be nem mutatott drámákat várunk. A drámapályázat kiírását még az elődöm indította, hogy ösztönözzük a vajdasági magyar drámák születését. Látható, hogy eléri a kezdeményezés a célját. Olyanok is beadják a műveiket, akik nem kifejezetten drámaírók, talán másnak nem is mutatják meg a fiók alján heverő írásaikat. Mert itt kapnak szakmai elbírálást, visszajelzést, segítséget. A beküldött pályaművek közül kettőt szoktunk felolvasni. Utána szakmai beszélgetést tartunk és kritikusokkal, dramaturgokkal (állandó vendégünk Lőkös Ildikó és Szűcs Katalin Ágnes). Ilyenkor alaposan kivesézzük a darabokat, először a néző és a kritikus szemszögéből, aztán a rendező és a színészek nézőpontjából, és az író is hozzászól, hogy mik voltak az eredeti szándékai. Ennek van értelme, hiszen van, aki évek óta újabb és újabb művekkel jelentkezik, és a beadott pályaműveken, nyomon követhető a fejlődés. Amire nagyon büszke vagyok, hogy hozzájárultunk Lénárd Róbert írói kibontakozásához. Többször megnyerte már a drámapályázatot, és a tavalyi évadban be is mutattuk Virrasztók című drámáját. A felolvasó-színházban ki tudjuk próbálni, hogyan működik egy szöveg, és ha úgy látjuk, van benne fantázia, ha megmozdít valamit a színészekben, rendezőben, akkor ?rendes? előadásként is műsorra tűzzük.
R. Z.: ? Színészként megélni egy felolvasószínházat, ad egyfajta rutint, hogy gyorsan átlássuk a helyzeteket. Gyakorlatként is fel lehet fogni: gyors felkészülést igényel, megköveteli, hogy gyorsan felmérjük az erővonalakat a darabban. Kitűnő stúdium bármelyik színésznek. Ez egy nagyon erőteljes, intenzív fantáziajáték.
M. Z.: Olyan komplex, kreatív tréning, ami frissen tartja a színészek szellemi kondícióját, találékonyságát. Szabadságot is ad a színésznek, habár első ránézésre talán kötöttség, hogy ott van a példány a kezében, és most nem tud úgy ?alakítani?, mintha már tudná a szöveget. Viszont mivel tudjuk, hogy ez felolvasószínház, és tudjuk, hogy nem áll annyi idő rendelkezésre, a néző is jobban elfogadja a lazább játékszabályokat. A profi színházban gyakran arra törekszünk, hogy minél hitelesebben tudjunk teret formálni, alkotni, itt pedig sokkal több a jelzés. Valójában ez az igazi színház: amikor elhitetem, hogy a pohár nem pohár, hanem egy gyönyörű amfora vagy kancsó. Ez a varázslat. A hagyományos színház gyakran megfeledkezik erről, nem bíz annyit a nézők fantáziájára. Itt a nézőnek más játékszabályokat kell elfogadnia. A színészeket pedig ez a fajta lazaság plusz szabadsággal ajándékozza meg, ezért többet adnak önmagukból.
Szemerédi Fanni
