A kiállítás a beérkezett művész pozíciójából tekint az œuvre-re, olyan finomságokat feltárva, amelyeket a klasszikus, lineáris rendezés nem lenne képes. Hátránya viszont, hogy a végére hagyja Szinyei korai korszakát, ami kevesebb izgalmat hordoz, mint az érett, ízig-vérig kolorista művek. Így főként a kiállítás első felében találkozhatunk azzal a Szinyeivel, akit annyira szeretünk.
A Kép és kultusz másik törekvése az, hogy Szinyei életútját a XIX. századi kortársak műveinek kontextusában értelmezze. Művek közötti kapcsolódások, alkotók közötti párhuzamosságok tárulnak fel.
Olyan rokon törekvések, tematikus összefüggések válnak láthatóvá, amelyekről egyébként nem sok szó esik: például Szinyei és a nagybányaiak kapcsolata vagy a festő műveinek impresszionisztikus sajátosságai.
Mivel a kiállítás a kultusz felől értelmezi az életművet, a Majális köré épül a narratíva, ami közismerten Szinyei legsikeresebb és legismertebb munkája.
Modernségét hétköznapisága adja: az egyszerű, minden nosztalgiától mentes életöröm manifesztálódik benne. Ám korántsem ez a kiállítás legerősebb festménye.
A Kép és kultusz egyaránt felvonultat jól ismert és ritkán látható műveket. Olyan kompozíciókat tekinthetünk meg, amelyek elemi erővel tárják elénk Szinyei zsenijét. A Patak ciklust tárgyaló egységben például rögtön ott van a művész utolsó munkájaként ismert Csend. A szelíd vízkanyarulatban a cselekvéstől megfosztott, eseménytelen létezés manifesztálódik. Az egész kép végtelen lebegés, mellőz mindenféle narratívát: a táj önmagáért valóvá lesz ebben a színtiszta kontemplatív kompozícióban. E festmény mellé került Ferenczy Zazar című képe, ami azt mutatja, hogy a bármiféle esemény hiányának motívumával Szinyei kortársai is próbálkoztak.
A következő egység Szinyei kései, 1910 körül és után keletkezett képeiből válogat. Talán ez a kiállítás legerősebb blokkja, mivel olyan festményeket vonultat fel, amelyek merész színhasználatukkal, üdeségükkel elemi erővel hatnak nézőjükre.
A kompozíciókon a virágba borult, színpompás jernyei kert idéződik meg, amelynek megörökítésével Szinyei visszatért az atmoszféra, a fény és a színek megfestésének problémájához. Egyszerű tájmotívumokkal, redukált formanyelvvel, nagyvonalú ecsetvonásokkal megfestett képeket látunk, amelyek erejét a napfény és az árnyék egymáshoz való viszonya adja. Ritkán látható mű a Parkban, az alkotó legnagyobb méretű képe. A kerti úton sétáló két női alak háttal látható. Mintha kompozicionális szerepük csak ürügy lett volna Szinyei számára, hogy megmutathassa az üde kék égboltot, a rózsaszínbe borult bokrokat, az élénken zöldellő tájat.
Míg ebben a tematikus egységben Szinyei szikrázóan tiszta kékjeiben és vidám, üde zöldjeiben veszhetünk el, addig a következő két blokk megmutatja, hogy a festő barna palettája is elképesztően érzéki, és mennyi finomságot hordoz magában.
A Hóolvadás például Szinyei egyik legszebb tájképe. A tisztán naturalista kompozícióban a táj által kiváltott érzelmeket jeleníti meg.
A nyirkos föld sötét- és melegbarnái – amelyekbe olykor vöröses árnyalatok kerülnek – egészen különleges látványt adnak. Éles kontrasztot jelent e földszínekhez képest a hó világító fehérsége és az égbolt hamvassága. Szinyeinek az ebben az időszakban keletkezett, költőien megfogalmazott tájképei, téma nélküli kompozíciói párhuzamba állíthatók Ferenczy Károly ekkoriban festett képeivel. Az Oculi vibráló vöröseibe beleolvad a szalonkát megcélzó vadász alakja, aki így csaknem teljesen eggyé válik a természeti tájjal.
Mindent felülíró derűje miatt kedveljük a Léghajót, amelyet Szinyei sógora, Probstner Béla léggömbös repülése ihletett.
Ez az alkotás a kompozíció merészsége, a geometriai formák játéka miatt felejthetetlen. Az eltűnő látóhatár, a mindent betöltő égbolt, az emelkedő léggömb a súlyoktól megszabadult, szárnyaló lélek szimbólumává teszi a képet.
Az apró, intim képpel erős kontrasztot alkot a Pacsirta, amelynek fő eleme a természetben gyönyörködő női akt.
A saját korában nem szerették ezt a művet, hiába próbált Szinyei újítani: elszakadni a korábbi, divatképnek gúnyolt, modern figurákat ábrázoló kompozícióitól. A naturalista kompozíció színei és formái valóban sokkal keményebbek és konkrétabbak, mint amilyeneket a kései festményein látunk, és az akt is magán viseli a műtermi festés jellegzetességeit. A háttér hívogató kedvessége, a horizont virágdísze, az ég ragyogó kékje és a bárányfelhők könnyed ragyogása mégis szerethetővé teszi a festményt.
A kiállítás külön blokkban foglalkozik Szinyei és az impresszionisták kapcsolatával.
A festőt a természet, valamint a tájban elhelyezkedő ember megörökítési lehetőségei izgatták; éppúgy, mint francia kortársait. Előszeretettel festett tipikusan impresszionistának tartott témákat: virágzó almafákat vagy pipacsos mezőt. Ezek közül többet is láthatunk ebben a blokkban. A Virágzó almafa kompozíciója Sisley Tavasz Párizs mellett, virágzó almafák című képe mellett szerepel. Hasonlóságuk szembeötlő. A napsütéses-virágzó tavaszi impresszió köti össze a két festményt, amelyek erejét a fényben úszó fa csillogó tündöklése adja.
Míg a Virágzó almafát inkább a napfény formákat felbontó és színalakító ereje teszi impresszionistává, a pipacsos képeket a komplementer színekkel való képépítkezés. Monet-t is a színeknek ez a játéka izgatta, Nyárfák alatt című festménye jó példa erre. Monet a zöldek mellé kékeket tett, a pirosakat pedig sárgákkal egészítette ki, így az összhatás nagyon világos, derűs lett.
Szinyei is előszeretettel használta a vörös-zöld színpárt, amely erőteljes, vibráló hatást kölcsönöz a kompozíciónak. Szinte tapintjuk a napsütötte levegő remegését, a forró vidéki nyár atmoszféráját.
Komplementer színekből építkezik a Lila ruhás nő is: a sárgák, a lilák és a zöldek harmonikus egységbe foglalják a kompozíciót, amelynek izgalmát a tájképi környezet atmoszférikussága adja. Ebben az egységben több, tájba helyezett portrét látunk, amelyek lekövetik ennek az ikonográfiai típusnak a változását.
A kiállítás érdekessége a színtannal foglalkozó egység, amely a színek és a színérzékelés tudományán keresztül segít értelmezni Szinyei színgazdag festményeit.
Itt az alkotó kompozíciós vázlataiból, kis méretű munkáiból láthatunk jó párat. Ezek a festő spontaneitását, könnyedségét mutatják, és megértetik, mit jelent Szinyei kolorizmusa.
Ritkán látható mű a Tündérek tánca, amely sejtelmessége, misztikussága folytán ragadja meg a tekintetünket.
Ez a Szinyeitől szokatlan kompozíció színeiben is varázslatos. A sötétkék égbolton a hold fényétől megvilágított felhők láthatók, alattuk pedig kékes szellemalakok tünékeny színfoltjai tűnnek fel a víztükrön. A titokzatos figurák mellőznek minden konkrétságot; táncuk olyan, mint a szél által felkapott tarka levelek forgása.
A Majálison kívül is van néhány olyan Szinyei-mű, amit érdemes hosszabban megszemlélni. Főként azok a korai képei, amelyek az indulásról, az akadémiai útról tudósítanak, mégis van bennük valami, ami már sejteti a kitörni készülő vulkán tüzét.
Szinyei a Müncheni Képzőművészeti Akadémián főként mitologikus, allegorikus képeket festett, de sokat foglalkozott a Faust-témával is. Az akasztott elszállítása című kompozíciós vázlata miatt vették fel Karl von Piloty mesteriskolájába. A Faun IV Szinyei első nagy kompozíciója, ami most feltételezhető előképe, Böcklin Pán a nádasban című festménye mellett szerepel. Ezen a képen már megfigyelhető Szinyei egyéni természetlátása, valamint az a törekvése, hogy az alakot és a környezetet harmonikus egységben ábrázolja. Csak egy évvel későbbi a Bacchanália, ami az Árkádiáról alkotott impressziókat idézi. Szinyeit ekkor már láthatólag foglalkoztatta a fény színalakító hatása. Arcképei közül a Szinyei Merse Zsófit ábrázoló portré a legérzékibb; oldott ecsetkezelés, intim hangulat jellemzi.
A tárlat a Szinyei 20. századi és kortárs kultuszát bemutató teremmel zárul, amelyben a festő és művei reflexiók, parafrázisok, átiratok formájában elevenednek meg. Itt látható többek között Konkoly Gyula Pipacsok című festménye vagy Tót Endre Lila ruhás nője. Szerencsésebb lett volna, ha a kortárs alkotások nem elkülönítve szerepelnek, hanem a megfelelő Szinyei-művek mellett, hogy a kapcsolódás még evidensebb legyen. A kortárs művek ebben az elrendezésben kissé leválnak a fő narratíváról.
A Kép és kultusz című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában február 13-ig látogatható.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
