A Kádár-korra eső gyerekéveimben a legtöbben talán csak annyit tudtak Szolnokról, hogy itt gyártották az ország mosóporát. Meg ha esetleg nézegették a vonatokon akkoriban kirakott propagandafotókat, akkor azt, hogy Szolnokon van Közép-Európa legnagyobb vasútállomása. A műveltebbeknek esetleg eszébe jutottak Gárdonyi sorai a szolnoki vár falairól meg védőiről, netán a fénykorában Kaposvárral vetekedő Szigligeti Színház. Nekem is évek kellettek, mire rájöttem, hogy Szolnok mindezeknél sokkal több és pláne izgalmasabb, csak a többség ezt azért nem tudja, mert nem mesélünk róla.
Pedig a Tisza bal partján, a Tiszaliget sétányán állva az evangélikus, a református, az izraelita és a katolikus templomok túlparti látképét egybefogva el kellene mesélnünk, hogy
Szolnok kicsit olyan, mint Amerika.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy őseik hosszú sora itt élt és boldogult, hiszen ez az 1075-ben először írásban is megemlített város az elmúlt közel ezer évben a legendák szerint legalább tizenötször pusztult el teljesen, majd támadt fel a mindenfelől érkező, új lakóknak köszönhetően. Itt tulajdonképpen mindenki gyüttment, és nagyon sokan a mai napig úgy élnek, hogy azt mondogatják: előbb-utóbb elmennek. Aztán mégis életük végéig maradnak, és közben hozzátesznek a Tisza, a Zagyva és a vasúti sínek által közrefogott városhoz. Ami minimum három évszázada abból él – és a folyóparti templomok is erre emlékeztetnek –, hogy befogad és összeolvaszt, miközben mindenkiből valamit kivesz, és a nagy közösbe, a szolnokiságba beletesz.
Szolnokon nincsenek nagyon régi házak, mégis izgalmas és szerethető az épített öröksége. A kiegyezés előttről talán ha tíz épületünk maradt, az elmúlt másfél évszázadban viszont minden kor és stílus – némelyik jobban, másik kevésbé vagy az utána jövők által részben elpusztítva – itt hagyta a bélyegét. Csak észre kell venni, és mesélni arról, hogy az alföldi szecesszió Szolnok nélkül értelmezhetetlen, a neoklasszicizmus, a bauhaus, az art deco bérházakon és középületeken köszön vissza, miközben a szocreál mára vállalható, sőt megmentésre érdemes házsorokban és tömbökben maradt ránk.
Szolnokiként azt is ki lehet jelenteni, hogy Zoltai István csupa üveg doboza, az egykori Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ éppúgy a huszadik századi magyar építészet egyik legjobb alkotása, mint a huszonegyedik században Álmosdi Árpád által mellé álmodott Agóránk. És akkor még képzeletben fel se vittem senkit az ország legmagasabb lakóházának a tetejére.
Hogy onnan lenézve szolnoki kuriózumokat mutogassak.
Például az idén százhúsz éves, a maga nemében egyedülálló Szolnoki Művésztelepet, előtte az 1849-es szolnoki csatának emléket állító Damjanich-szoborral, aminek a kifaragásához a tábornok özvegye is pénzt adományozott. Vagy azokat a különleges kiállítóhelyeket, amelyek számomra az ország legárnyasabb és legzöldebb városának fái között egyelőre kissé szégyellősen húzódnak meg, pedig egyedül Szolnokon van vasúti almárium, polgárvédelmi gyűjtemény, sorkatonai múzeum, vízügyi kiállítóhely, no meg repülőmúzeum – mindegyik tele ritkaságokkal –, hogy az utcákon felbukkanó és egyre gyarapodó, az elmúlt másfél évszázadot fotókon megelevenítő Szolnok Múlt Tár kiállításokról már ne is beszéljek.
Én sem itt születtem. Szüleim révén beköltöző vagyok. Ám amióta az eszemet tudom, valahogy mindig szolnokinak mondhattam – és egyre büszkébben mondom is –magam. Szolnokinak, aki az egyetem miatt elment, majd vagy másfél évtizedig csak hazajáró volt, hogy aztán elképesszen minden itt élő ismerőst, amikor kitalálta, hogy családostól „visszaköltözik”. Azóta is sokan kérdezik, hogy nem bántuk-e meg. Amin csak mosolyogni tudok, és őszintén nem értem a kérdést.
Mert mi olyasmi lehet, ami a világra kíváncsi, kultúrát fogyasztani akaró és a gyerekeinek ugyanezt megadni próbáló embernek ebből a városból hiányozna? Budapest belvárosa, bármelyik színház és múzeum most már egy órányira van autóval, de vonattal is legfeljebb másfél. Gyorsabban ott vagyunk egy koncerten vagy érünk haza bármilyen buliból, mint némelyik külső kerületben élő fővárosi. És olykor nem is érdemes elmenni, hiszen sok minden helybe jön, ráadásul kényelmesen sétálva vagy bringára pattanva elérhető.
A lassan hetvenéves Tisza moziban a legjobb művészfilmek mellett a premier napján nézhetem meg a legújabb magyar filmeket, amiket Demeter Istvánnak és csapatának köszönhetően a legtöbbször közönségtalálkozók is kísérnek. A Tisza mozi egyébként is Szolnok kulturális találkozóhelye, ahol a filmek mellett kiállítások, koncertek és színházi előadások is vannak, ráadásul Európa bármelyik városának lakója által megirigyelhető környezetben. Így a színház sem csak annyi, amit a helyi társulat nyújthat, hiszen az Agórában is rendre színpadra lépnek az országot járó társulatok, a Szín-Mű-Helyben pedig Turczi Istvánnak köszönhetően az elmúlt évek legjobb önálló estjei és kamaraszínházi előadásai mentek az elmúlt évadban. Nem egy olyan hetem volt, amikor majdnem minden estére volt valami kihagyhatatlan, ezért el nem szalasztott programom itt, Szolnokon.
Minden városnak megvannak a maga legjei és különlegességei, amelyek nem biztos, hogy tényekkel alátámaszthatók, mégis büszkén mesélhetők.
Nekünk ilyen a Bergendy testvérek zenekara, amelyik először használt elektromos hangszereket, azaz szerintünk a könnyűzene magyar bölcsője Szolnokon ringott. Talán ezért sem véletlen, hogy azóta közel kétszázötven olyan zenekart tarthatunk számon, amelyek legalább egyszer közönség elé léptek a városban. Utódaik pedig manapság együtt zenélnek a Tiszavirág Fesztivál, a Pap Béla-féle örökség világzenei fesztivál vagy éppen az égi zenekarba távozottakra emlékező koncerteken.
És akkor a szolnoki habos islerről még nem is beszéltem, ami miatt sokáig azt hittem, ez az „igazi isler”, a lekváros pedig a tévedés. Ma már tudom, ez ugyanolyan szolnoki kuriózum, mint a maga területén Verseghy, Pólya Tibor, az Áldás víz vagy az először itt színpadra állított Doktor Zsivágó meg Schwajda György zseniális darabjai, a Rákóczi tér és a Ballada a 301-es parcella bolondjáról, meg annak idején Kapáék takarásban rendezett disznóvágásai és a Kadi kocsmában tartott úszóversenyei.
Szolnok történeteit el kell mesélnünk.
Hogy aztán csodálkozva megállhassunk a Gólyánál lévő több mint százéves víztorony tövében, ahol egy fiatal srác a barátnőjének épp a toronyban lakó szellemről mesél, akit a mi képzeletünk ültetett oda. Mert, ahogy Gárdonyi írta egyszer Szolnokról, „a vár ereje nem a kövekben, hanem a védők lelkében van”, a város sem az épületekben, hanem a lakókban létezik, a Szolnokról mesélő szolnokiakban van. Verebes Gyuriéktól kezdve Jenei Gyulán át Mészáros Pulcher Istvánig, a Tisza Táncegyüttestől a Liliomfin át a Halászcsárdáig már sok szolnoki mesél. Tessék meghallgatni! Itt, nálunk!
Bajnai Zsolt
Fotók: Shutterstock/Andocs
