A Gettó Balboa a sztoriját tekintve egyáltalán nem hivalkodó film, szereplőin szerényen suhan végig a győzni akarás: céljuk a lehetőségek szerinti jobbá válás. Ahogy az a sportfilmeknél szokás, a forgatókönyvíró-rendező Bogdán Árpád nagy hangsúlyt helyez a nehézségek legyőzésére, vagyis a felkészülésre, kevesebbet a tényleges meccsekre.
A bokszfilmeknek megvan a külön zsánere – erre utal Bogdán Árpád dokumentumfilmjének címe is, hiszen az egyik legalapvetőbb bokszfilmre kapunk itt utalást, mégpedig a Rockyra. A Golden Globe- és Oscar-díjakkal jutalmazott Rocky története létező ökölvívók életútjából merítkezett, ahogy a legtöbb hasonló mozi még mindig a valós figurákat és eseményeket tartja követendőnek, gondoljunk itt Scorsese Dühöngő bikájára, a Russel Crowe-féle Cinderella Man-re, vagy arra, ahogy Paul Newman egy másik Rockyt, Rocky Grazianót alakítja, azaz a legjobb operatőri munkáért kitüntetett Valaki odaföntre. Ezekben a filmekben az operatőri munka jut talán a legfontosabb szerephez, példa erre Rényi Tamás K.O.-jának Zsombolyai-féle fényképezése is. A bokszjeleneteknél mondhatni összeér a két műfaj: nincs könnyű dolga sem a dokumentumfilmek, sem pedig a fikciós filmek operatőreinek.
De legyen szó dokumentumfilmről vagy fikciósról, az ökölvívással foglalkozó filmek témái nem csak személyes történetek, hanem társadalmi ügyek is egyben. A Gettó Balboa is ilyen. Az edzőt és mentort megtestesítő Misi bácsi vélhetően valamikor maga is sportoló volt, bár erre szavai nem, inkább csak mozdulatai utalnak. Az ő úgymond sötét múltjának kibomlása ad először is súlyozottságot a filmnek. No meg az, hogy a helyszín a nyolcadik kerület.
Bár Bordás Róbert operatőr fekete-fehér, olykor elmosódott képei inkább a művészet felé tolják el az alkotást, mint afelé, hogy megragadjuk azt, hogy mi is a gettó mint rögvalóság. Bordás fekete-fehér világában összemosódnak és eltűnnek az etnikai minták. Ezenkívül a környezet megszépül és múltidézővé válik. Nem csak azért, mert a kezdő képsorokhoz képest 18 hónapot visszaugrunk az időben. Hanem talán azért is, mert a józsefvárosi gettó miliője a mostanság rohamtempóban folyó beruházások és átépítések folytán lassan megsemmisülni látszik, és talán végleg eltűnik Budapest világvárosi fejlődése során. Bordás képein tehát a romos házak, az utcára kihordott sitt- és lom-halmok képei már-már nosztalgikusan és egyben líraian jelennek meg.
Bár a történet kibontása aprólékos, mégis kíváncsian hagyja a nézőt. A főszereplő, a fiatal Szabó Zoltán múltja például rejtve marad előttünk: csak annyit tudunk meg róla, hogy már van a karjában kb. ötven mérkőzés. A rendező nem láttatja azt sem, mik azok az igazi gettó körülmények. Nincs nyomor. Mondhatni, inkább egyfajta bizalmon alapuló családias közösségi létforma dominál.
A film nem csak egy többszólamú, példaértékű kitöréstörténet, hanem azt is megmutatja egy kicsit, hogy milyen az amatőr és a profi sportélet. Sőt, egy résnyi bepillantást kapunk abba is, hogy milyen is melózni a nagyvárosi éjszakában. Amit szorítóközelből látunk: hogy az élet, hasonlóan a sporthoz, igen-igen küzdelmes.
Végül a sötét tónusú képek kiszínesednek, és megtudhatjuk azt is, hogy – a filmcím utalására reflektálva – az erkölcsi győzelmen kívül mit hoz még ez az alakuló életút Zolinak.
A Gettó Balboa a sztoriját tekintve amúgy egyáltalán nem hivalkodó film. Szereplőin szerényen suhan végig a győzni akarás: céljuk a lehetőségek szerinti jobbá válás.
A teljes írás a filmtett.ro-n olvasható.
