Egyetlen ember bátorsága, erkölcsi elhivatottsága is megváltoztathatja a történelmet, életek múlhatnak akár egyetlen ember helytállásán is. Mezőzombor lakossága – bírójának köszönhetően – megmenekült a 2. világháború számos, a civil lakosságot sújtó kegyetlen történésétől.
Az MNM Málenkij Robot Emlékhely koordinátora, Makra Mónika feladatának tekinti, hogy minél szélesebb körben megismertesse a 2. világháború egyik legkevésbé kutatott, elsősorban a civil lakosságot érintő traumáját. Előadássorozatot indított, melyben tájegységenként mutatja meg, hogy milyen tényezők befolyásolták a „málenkij robotra”, kényszermunkára a Szovjetunióba kerülő emberek kiválasztását, körülményeiket, egyéni sorsukat.
A Tokaj-hegyaljai eseményeket Majorszki András történész és Bodnár Antal Nándor mezőzombori borász segítségével ismerhettük meg a legutóbbi előadáson.
A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el a német származású munkaképes 17-45 éves férfiakat és a 18-30 éves nőket. A kárpát-medencei fogolygyűjtés megtorlás, etnikai politikai tisztogatás és egyben kényszermunkásszerző akció is volt a megszálló hatalom részéről. Az NKVD, a Belügyi Népbiztosság feladata volt a kényszermunka táborok felállítása és működtetése.
A GULAG-ra személyenkénti elhurcolás, legtöbbször koholt vádak alapján bírósági eljárás és ítélet után jutottak az elítéltek, míg az úgynevezett (G)UPVI táborokba bírósági ítélet nélkül, tömeges elhurcolás során kerültek magyar emberek százezrei. „Hivatalosan” etnikai tisztogatás eredményeként, németként jóvátételi közmunkára kötelezettként, illetve hadifogolylétszám kiegészítéseként juthatott magyar polgári személy a munkatáborokba, mindez a valóságban annyit jelentett, hogy sokszor a vakszerencsén múlott, hogy melyik ember jutott erre a sorsra, melyik nem. Budapest ostromakor például Malinovszkij marsall 138 ezer fő hadifogoly létszámot adott meg, amely eleve teljesíthetetlen volt, hiszen a harcoló magyar és német csapatok összlétszáma kb. 79 ezer volt. Így a hiányzó „keretszámot” a polgári lakosságból pótolták, összefogdosva mindenkit az utcákról, gyárakból vagy akár a kórházakból.
Egyszerű igazoltatásnak, vagy – málenkaja rabótának – kis munkának állították be a szovjet katonák az előállításokat. Kijelölt gyűjtőpontokra vitték az összefogdosott embereket, és elszállították őket a Szovjetunió területén felállított munkatáborokba, ahol sokan több évet töltöttek kényszermunkával, sokan meg is haltak. Akiknek mégis sikerült hazatérnie, annak hallgatnia kellett. A kommunista rendszer tabuként kezelte az átélt borzalmakat. Csak a kilencvenes évektől kaptak nyilvánosságot, a részletek feltárásában igyekszik a Málenkij Robot Emlékhely is aktívan részt venni, a legújabb kutatásoknak helyt adni.
A Tokaj-hegyaljai gyűjtőhelyet Szerencsen, a járásbíróság épületében jelölték ki.
Természetesen erre a területre is előre meghatározták a szükséges létszámot. A történelem kiszámíthatatlanságára jó példa, hogy a Sátoraljaújhely mellett fekvő sváb faluból, Károlyfalváról senkit nem vittek el, mert mire odaértek volna az orosz katonák, betelt a létszám. A többi településről azonban szinte válogatás nélkül vitték el a lakosságot, nem nézve a nemzetiségi származást, gyakran életkort sem. Egyes falvak teljes munkaképes korú férfi lakosságát begyűjtötték, lehetetlenné téve a legtöbb mezőgazdasági munka elvégzését, veszélybe sodorva ezzel az ott maradó lakosság ellátását is.
Ehhez képest egyedülálló a Szerencshez közeli fekvésű Mezőzombor helyzete. Ebből a faluból senkit sem hurcoltak el „málenkij robotra”, köszönhetően a falu akkori bírájának, Bodnár Lajosnak. Az 1885-ben született Bodnár harcolt az 1. világháborúban, ahol 1915-ben hadifogolyként Oroszországba került. Egy papi udvarban helyezték el, az ottani tanítónőtől kiválóan megtanult oroszul. 1920-ban térhetett vissza Magyarországra. Mezőzombor jó stratégiai fekvése miatt – a hegy lábánál, az induló síkságra jó kilátással – a visszavonuló német csapatok bázisa volt, a falu három templomtornya remek megfigyelő helynek bizonyult. Emiatt áldozatul is estek a német visszavonulásnak. 1944. november 19-én bombázták a falut, 20-án éjjel mindhárom templomot – a reformátust, a görög keletit és a római katolikust is – aláaknázták, és a katolikust kivéve fel is robbantották. Bodnár Lajos próbálta megakadályozni a pusztítást, és a katolikus templom esetében sikerült is neki, arra hivatkozva, hogy a német katonák maguk is katolikusak.
November 24-én pedig már megérkeztek az oroszok Mezőzomborra. Nagyobb magtárakban, istállókban szállásolták el őket. Bodnár Lajos kihasználva orosz nyelvtudását, jó kapcsolatot épített ki a megszállókkal. Jószágot, ételt adott nekik, embert azonban nem. Azt állította magáról, hogy a hadifogság alatt Sztálin lovásza volt, mivel ezt az állítást megcáfolni senki nem tudta, nem mertek vele ellenkezni. Már a falut érintő összeírásokba is beavatkozott. A gyülekezési helyekre sem mentek el az emberek, Bodnár Lajos mindig talált valami fortélyt, ami alapján kibújhattak az elhurcolás alól. A nőket, lányokat pedig három pincébe bújtatták, hogy megmeneküljenek az orosz katonák kegyetlenkedéseitől. A földbe ásott pincékre trágyát hordatott, a lejárati ajtót is befedték trágyával. Természetesen az orosz katonáknak feltűnt a fehérnép hiánya, de nem tudták megtalálni a titkos rejtekhelyeket.
Bodnár Antal Nándor – Bodnár Lajos dédunokája – elbeszéléséből tudjuk, hogy az oroszok egy alkalommal erőszakkal igyekeztek megtudni az asszonyok rejtekhelyét. Kirángatták az utcára a bírót, és figyelmeztetésképpen „körbelőtték,” hogy fedje fel a titkos búvóhelyet. Bodnár azonban nem ijedt meg, azzal védekezett, hogy az oroszok maguk sem adnák fel saját gyermekeiket, feleségüket. A rejtekhelyet pár nap múlva valaki mégis elárulta, a bírónak azonban ezután is sikerült megmenekítenie a falu lakosságát.
Mezőzombor a mai napig hálával emlékezik Bodnár Lajosra, emléktábla állítását tervezik az 1944-45-ös eseményekre emlékezve.
Nyitókép: Hadifoglyokat szállító, tehervagonokból álló vonat érkezése Budapestre. Fotó: MTI
