A nagy misztikusok szerint Isten azért nem lehet itt velünk, mert nem vagyunk rá felkészülve, mert annyira más. A mienktől teljesen eltérő létdimenzió, amire nem vagyunk alkalmasak. Egy egész élet kell hozzá, hogy felkészüljünk rá.
„Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten”
Fodor Ákos erre a mindvégig rejtett értelmű születésre (igazi megszületésünkre?) gondol, amikor arról töpreng, hogy egyáltalán hogyan lehetséges az emberi élet az eredet és a rendeltetés ismerete nélkül. Mert lehetséges:
mindennap ezt éljük, és nem akadunk fenn rajta.
Nem értjük, mi az: megszületni, és ez talán a lényegéhez tartozik. A bölcs farizeus Nikodémus is értetlenkedve kérdezi Jézust: „Hogyan születhet meg az ember, ha már vén? Csak nem mehet be ismét anyja méhébe, hogy megszülessék?” Az, hogy az anyaméhbe való visszatérés képtelenségével érvel, arra utal, hogy ha valamire, a születésre egész biztosan a legtitokzatosabb, „legeredetibb” események egyikeként gondolunk. Olyasféle állapotként, amelyben, mint az ősrobbanás előtti másodpercben, koncentrált formában már minden ott volt, amivé később váltunk. Nikodémus mintha azt sugallná, hogy a születés csoda ugyan, de aztán „elévül”. Fodor Ákos viszont permanens folyamatnak, feladatnak, életprogramnak látja, az egész emberi életre hosszú megszületésként tekint.
Egy kissé kimódolt olasz sorozat, A tárgyalás nemrég alaposan feladta nekem a leckét ez ügyben. Képtelen alaphelyzete volt az oka, amelyet nehéz elfogadni, ha viszont ezen túlteszi magát az ember, hirtelen megérti, hogy minden, amit addig a születésről, a szülővé válásról, ennek „hordozásáról” vagy el nem fogadásáról gondolt, felületes volt. Egy gyermek születése elvileg, ideális esetben a szülők megszületésével is egybeesik, de sokszor hallani, hogy ez azért egyáltalán nem automatizmus, és talán évek is eltelnek, mire valaki rádöbben, miben áll szülőnek lenni, hogyan lehet ehhez felnőni.
Egy ügyésznő megtudja, hogy lányát, akit csecsemőként örökbe adott, meggyilkolták. Noha ez nem legális, ő kezd foglalkozni az üggyel, sőt a megszállottjává válik. Ami az előző 18 évben nem sikerült, most megtörténik. A nyomozás, az igazságtétel érdekében tett erőfeszítései során és révén fokról fokra szülővé, konkrétan annak idején elhagyott kislányának anyjává érik. Abszurd helyzet, hiszen aki iránt most a végletekig elkötelezetté válik, akiért most már minden áldozatra hajlandó lenne, nincs többé itt, és semmit sem lehet érte tenni. Bár az élők és holtak egységét hirdető keresztény szemlélet szerint igenis létezik visszamenőleges jóvátétel, hiszen Isten az időn kívül létezik, számára az ezer évvel korábbi és a mai események azonos státusúak. Így aztán gondolhatjuk, hogy mégiscsak valami fontos történik, ha korábbi mulasztásunkat megbánjuk és helyrehozzuk; akkor is, ha ennek a sértett fél számára már nincsen gyakorlati jelentősége. De még egy ateista is egyetérthet azzal, hogy „jobb későn, mint soha”; azzal, hogy ha „végül” mégiscsak képessé válunk megtenni, ami már eleve a kötelességünk volt, az üdvös és a világ egészét pozitívan érintő változás. A megbillent egyensúly helyreáll.
És A tárgyalás még eddigiekhez képest is tartogat meglepetést. És képtelenséget. A kettő ez esetben szorosan összefügg, ám itt érdekes módon nincs az a képtelenség, amely ne tenne jót a sulykolni szándékolt tanulságnak (úgy tűnik, az alkotók is megszállottak voltak). Az ügyésznő az általa végül megoldott ügy utolsó szakaszában, miután mindent (személyes boldogságot és karriert egyaránt) odadobott és kockáztatott egy külső szemlélő számára értelmetlen cél érdekében, rájön, hogy ismét gyermeket vár, méghozzá valószínűleg ezúttal is elhunyt lánya apjától. De most sem az abortusz, sem az örökbe adás lehetősége még csak meg sem fordul a fejében. Akarja ezt a gyermeket, mert veszedelmes küzdelmei, az igazságszolgáltatás érdekében tett erőfeszítése és gyászmunkája során-révén neki már sikerült megszületnie. Szülővé válnia.
Hogy ez 18 évvel később történt, mint kellett volna? Talán létezik egy ideális világ, ahol mindig minden a maga idejében történik, senki sem késik el semmivel, és tökéletesen látja el a feladatait. De sokunk felismerése, hogy mennyire katartikus tapasztalat valamit, ami mindig is a feladatunk volt, nagy-nagy késéssel ugyan, sőt talán már egy végképp elkésettnek tűnő pillanatban, de végül mégiscsak megtennünk. Korjelenség lenne, hogy halogatunk, hogy „divat” évtizedeken át keresnünk magunkat, hogy amik-akik valójában vagyunk, arról mindig csak jövő időben tudunk beszélni? Sokak szerint az „óriáscsecsemők” korát éljük, akiket semmi sem kényszerít a megérkezésre, beérésre, felnőtté válásra: a valódi megszületésre. Nemrég megállapították, hogy a mohácsi csata magyar „vitézeinek” jelentős része 14 és 16 év közötti fiú volt. Őket kíméletlen kényszernek vetette alá a kor: ott és akkor, azon a hadszíntéren férfinak kellett lenniük. Mi viszont „ráérünk”, talán túlságosan is.
De szinte felfoghatatlan értékű ajándékként kellene tekintenünk arra, hogy ennyire hosszú időt kapunk megszületni.
Nyitókép: Leonardo da Vinci A királyok imádása című alkotásának részlete. Forrás. Uffizi Galéria
