Többen és többször is rábeszéltek erre a könyvre. Először egy könyvesbolt tulajdonosa, akivel konferencián találkoztunk; aztán egy ismerős, akinek arról dilemmáztam, elhozzam-e magammal a tengerentúlra ezt a vaskos könyvet; s végül a főszerkesztőm, aki az általam javasolt tizenvalahány könyv közül először erről kért kritikát. Muszáj volt nekifogni tehát, s kideríteni, a szerző származásán túl mi és miért irányít a regényhez. Már az első fejezetben fény derült többszörös érintettségemre, és onnantól kezdve alig tudtam letenni (továbbá több rokonomnak és barátomnak is ajánlottam) ezt az először 2013-ban megjelent és 2022-ben már nyolcadszor kiadott, 541 oldalas, száz évvel ezelőtt, Kolozsváron játszódó remekművet.
Már az első oldalak után nyilvánvalóvá váló többszörös érintettségem csak akkor lehetne erősebb, ha magam vagy felmenőim zsidók és/vagy orvosok lennének. Nem azok, mégis hetekre lebilincselt a két erdélyi orvos(tanhallgató) múlt századfordulón zajló párhuzamos élettörténete. A két fiatal életét naplószerűen elbeszélő, mégsem naplóként bemutató történetfolyam olvasása közben négygenerációs időutazást éltem át. Anyaországba települt erdélyi vagyok magam is, aki egyetemistaként és fiatal nőként nem sokkal a rendszerváltás után egyedül igyekezett megtalálni a helyét az egyszerre csodált és lenézett Budapesten (e kettős érzést éli meg a két szereplő is, ahogy Trianon következményeként az egész erdélyi magyarság immár több mint száz éve). Másrészt Székelyföldön, a Barcasághoz egészen közel nőttem fel, míg szüleim Kolozsváron voltak egyetemisták, így mind a kolozsvári (magyar) egyetemista élet, mind a fürdők világában való, a brassói és a barcasági románsággal közös járatosság gyakran utalt a szüleimre, és elevenítette fel számomra a gyermekkoromat. Harmadrészt anyai nagyapám Brassóban nőtt fel, így nagyszüleim ott éltek, mielőtt Kolozsvárra költöztek (tehát ellenkező irányban mozdultak, mint a könyvbeli fiatalok). S végül élénkké vált dédszüleim emléke is, akik a regény főhőseivel nagyjából egyidősek, és így szintén testközelből élték meg/át Trianont.
És ezt az többgenerációs időutazást nemhogy nehezítette volna, hanem kifejezetten segítette a mai köznyelvtől eltérő, régies és tájszólással teli, helyenként orvosi szakzsargonnal terhelt, nehézkesnek mondott nyelvezet, amely számomra élményszerűen ismerős, s nemhogy eltávolított volna a hősöktől és a történettől, hanem szinte testközelbe hozta őket: nem is olvastam, hanem hallottam és láttam őket – hetekre beköltöztek az életembe, amely jelenleg annyira távol van a megszokottól (Budapesten lakom, de hónapok óta Amerikában élek), hogy a regény olvasása közben néha nem is tudtam, hol vagyok: Erdélyben, Budapesten vagy a tengerentúlon. Arról nem is beszélve, hogy a nagyvárosban idegenként sodródó erdélyi egyetemistaként magamra ismertem az önkifejezés sürgető vágyáról, ugyanakkor az ehhez szükséges fejlett verbális készség hiányáról árulkodó, időnként kapkodó, suta mondatszerkezetekben is – akkor is, ha magam sosem beszéltem így.
Hogy miről is van szó, ennyi személyes részlet után ideje elmesélnem. Mint az anyaországba települt erdélyi alkotók többsége, Tompa Andrea számára is meghatározó az elhagyott szülőföld. Nála ez a szülővárost, Kolozsvárt jelenti, amely (akárcsak a többi kötetében) nem egyszerűen a történések, hanem az erdélyi értelmiség egyéni és közösségi identitásképződésének és a történelmi-kulturális eseményeknek a szimbolikus helyszíne. Ám a két, tudásra és hasznos cselekvésre vágyó orvos(tanhallgató) számára – akik váltakozva beszélik el életüket annak legprózaibb aspektusától a nagy történelmi események személyes megélésének részletezéséig – nem ugyanazt jelenti a város: a Brassó környéki aljegyző fia a zsarnokoskodó apa döntése következtében kerül a kolozsvári egyetemre (holott inkább egy világvárosba, Bécsbe vagy legalább Budapestre szeretne eljutni), az enyedi zsidó kereskedő lányának viszont saját, minden társadalmi elvárással dacoló, apja kitagadását maga után vonó döntése a kolozsvári egyetemen való továbbtanulás (a polgári Erdély kulturális és szellemi fővárosa a lány számára a szakmai fejlődés és a női emancipáció ígéretét jelenti).
A férfi tehát megalkuszik apjával, a nő pedig fellázad ellene, s míg az előbbi sokáig csak tengődik, maga sem tudja, mit akar, az utóbbi, bár fájóan hiányzik neki szülei szeretete és elismerése, állhatatosan kitart terve mellett: megkeményíti a lelkét, szorgalmasan tanul, és meglepően jól érvényesül a férfiak által meghatározott világban. Végül mindketten a körülmények által meghatározott kényszerpályára kerülnek, mivel életüket és szakmájukat nemcsak a város, hanem az adott korszak eseményei is meghatározzák. A történelem maga alá gyűri sorsukat: a medikából nem lehet egyetemi professzor, „csak” gyermekorvos, a medikus pedig a világháború után helyi fürdőorvosként dolgozik, holott adottságai alapján zseniális sebész is lehetne.
Helyzetük tehát sok szempontból hasonló, ám személyes-szakmai indítékaik és jellemük ellentétes, és ennek a párhuzamos fordított viszonynak a metaforája a regény címe. A női főhős puritán, céltudatos és maximalista, ugyanakkor egyre gyakrabban támad fel benne a vágy arra, hogy nőiesebb, finomabb, könnyedebb lehessen – és ettől lesz életszerű és szerethető. A férfi viszont eleinte üresfejű, hedonista aranyifjúnak tűnik, idővel azonban – tanárai szakmai-emberi támogatása, önmagára találása és a háborús események következtében, amelyekből hadiorvosként veszi ki a részét –, megkomolyodik.
Mindkettejük, de talán erőteljesebben a férfi elmélkedései folyamatosan új és mélyebb dimenziókkal gazdagodnak – olyanokkal, amelyeket csak a megélt és érett fejjel megszűrt tapasztalatok tesznek lehetővé. A hol összecsengő, hol pedig egymást ellenpontozó monológok révén a felnőtté válás párhuzamos, időnként találkozó, de egymásra sokáig nem találó folyamatát követhetjük végig, és közben megismerjük Kolozsvár egyetemi és szellemi életét, a polgári Erdély kulturális és tudománytörténeti világát, etikai-politikai dilemmáit (különös tekintettel a balneológia, a gyermekgyógyászat és a sebészet rejtelmeire), az erdélyi és a budapesti fürdőkultúrát, az erdélyi értelmiség (volt) fővárosa és Budapest (ma is) ellentmondásos viszonyát, a trianoni békediktátum traumáját (nemcsak a történetét, hanem a lélektanát is), aprólékos részletességgel tárgyalt, abban a korban jellemző, de ma is érvényes társadalmi és szociális kérdéseket és eszméket (feminizmus, nacionalizmus, szocializmus, provincializmus, sovinizmus, fasizmus, ateizmus) és a kor tudományos divatjait (mint például a pszichoanalízis és a természetgyógyászat) – mindezt két hasonlóan, mégis sokáig és sok mindenben másként gondolkodó fiatal tapasztalatain átszűrve.
A rendkívüli alapossággal, szinte enciklopédikus jelleggel felhalmozott és helyenként erősen szakmai, a laikus számára mégis élvezhető stílusban megosztott, komoly szerzői kutatómunkát feltételező tudásanyag szerves módon illeszkedik a történetmesélésbe (gyakran és szándékosan, bár néha talán túlságosan is lelassítva azt), mégis tulajdonképpen „csak” háttérként szolgál: a regény a férfi és a női főszereplő naplószerűen megírt, különleges, archaikus nyelven és lassú, a 20. század első felének élettempójához igazítva elbeszélt, kalandos élettörténete mégiscsak kettejük folyamatos és kérlelhetetlen önelemzésére épül. Bár a főszereplők, különösen a nő állandóan mozgásban vannak (gyalogolnak, sétálnak, kerékpáron, mentőautóval, vonattal, villamossal vagy lóháton utaznak), a történet az állandó önreflexió miatt csak lassan halad előre.
A két orvos(tanhallgató) nagyon ráérősen, gyakran önmagukat is kijavítgatva, vagy maguk elől is eltitkolva a szégyellni valót, de mindig részletezően mesélik el életük folyását – néha még azt is, amit nem lehet elmondani. Így nekünk, olvasóknak is le kell hozzájuk lassulnunk, nyugodtan és elmélyülten olvasnunk, hogy minden részletében kibontakozhasson a két szereplő önképe meg az egymásról és a tőlük függetlenül és megállíthatatlanul zajló történelmi eseményekről alkotott képük – és ezek alapján szép lassan kialakuljon a mienk is.
Egyetértek azokkal, akik szerint a regény jelentősége elsősorban a „T-szindróma”, azaz a trianoni döntés közvetlen hatásainak tárgyilagos, de nem érzéketlen bemutatásában áll. Nem nosztalgikus, patetikus vagy moralizáló leírást kapunk, hiszen a szereplők saját bőrükön tapasztalják meg a sorsfordító történelmi esemény minden következményét. Az emberi test és testrészek, illetve a gazda és kivert kutya metaforák így nem elvont gondolatok, hanem a személyesen megélt drámai élményhez kapcsolódó hasonlatok. A Fejtől s lábtól olvasmányos stílusának és a történelmi események józan megközelítésének köszönhetően nem tankönyvízű, de nem is érzelmesen elfogult; úgy szembesít a múlttal, hogy közben felkínálja a gyász és azzal párhuzamosan a kiengesztelődés és a megbékélés lehetőségét is.
Úgy társadalmi, mint egyéni szinten. Hiszen a két „egyén” az utolsó előtti fejezetben végre összetalálkozik, a zárófejezetben pedig eggyé válik, gyakorlatilag felszámolva egyéni magukat – ami az én olvasatomban nem az egyének, hanem „csak” az egyéni célok feladását jelenti –, mindazt, amiért addig külön-külön küzdöttek, és ami az egymásra találásuk révén értelmét veszti. Gyönyörű, mondhatni katartikus befejezés, amiben egy pillanatig sem voltam biztos, így mindvégig szurkoltam azért, hogy e két magányos lélek végre megérjen a találkozásra, a maguk útján mindketten eljussanak az énfejlődésben oda, hogy fel tudják adni önmagukat a másikért, le tudják küzdeni gátlásaikat, bizalmatlanságukat, félre tudják tenni egyéni ambícióikat és elvárásaikat, és az esetleges találkozásokból szilárd alapokon nyugvó, „ötszáz évre szóló” együttlét jöhessen létre.
A regény utolsó fejezetében a két külön hang (ami sokszor annyira hasonló, hogy a fejezetek elején nem is mindig derül ki, hogy éppen kiről van szó) összeolvad. Így teszi a szerző a történet során létrejövő egységet nyelvileg is hangsúlyossá. Az egyes számból többes lesz, az „én”-ből „mi”, s végül maga a beszéd is feleslegessé válik:
„Mert lehet, találkoztunk már, mind nem is tudom felemlítni, míly sokat annak előtte. Mert akkor mind külön külön voltunk, én és én, s akkor az olyasmi az emberben nem tud találkozni. Az olyasmi csak a maga magános útján halad. S akkor hogy mindég ki ki magában mennyi mindent össze filozófált s magyarázott, az is mind mostan semmi. Mert azok mind csak szók, olyasmi szók, mint a magános ember mondogat magának. Magyarázgat, sajnálja magát, panaszol. De viszont mostan már nincs mit tovább mondani, a beszéd is meg van halva. Ezt is még jól el kellene magunknak magyarázni, hogy miért nincsen többé beszéd s szó, de hiszen éppen ez az, nincsen, meg vannak holva a szavak, meg van holva kinek kinek a maga személye. S itten már mi vagyunk megérkezve, mi, s az olyasmihez nem kell többé sok szó s beszéd.”
Antal-Ferencz Ildikó
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
