Életpályája változatos volt: gyerekszínészként indult, többek közt a legendás Lakner bácsinál, meg Róna Viktor édesapjának társulatában készült valódi színésznőnek. Elly Lakatosként szerepelt a színlapokon, és - talán reklámfogásból - csodagyermekként tartották számon. Alkata sem volt igazán balerinához illő, no meg inkább a színház érdekelte. Úgy gondolta, szavakkal az ember mégiscsak jobban ki tudja fejezni magát. Meggyőzték: higgye csak el, a tánc igenis alkalmas érzelmek és gondolatok továbbítására. Az Operaház balettiskolájában tanult tehát, és 1950-től már szólótáncosként volt tagja a társulatnak. Öt évvel korábban, 18 évesen táncolt először Bartók A csodálatos mandarinjában, s a következő két évtized során alig akadt olyan főszerep a kortárs balett-repertoárban, amelyet ne táncolt volna el. Kiemelkedett ezek közül is Cieplinski Bolerója, a nagy orosz szerepek, a Párizs lángjai, a Bahcsiszeráji szökőkút és a Gaiane, meg a nagy klasszikusok, a Hattyúk tava és A diótörő. Alkatánál fogva előfordult, hogy - főleg eleinte - csupán második szereposztásban táncolt, ám olyan rendkívüli szenvedéllyel, elsöprő vitalitással és senki máshoz nem hasonlítható stílussal játszotta szerepeit, hogy hamarosan minden riválisát elhomályosította, s végül mindig kinőtte magát az első szereposztásig. Szüleink, nagyszüleink generációja - akik rendszeresen láthatták élőben - a mai napig emlegetik: ilyen táncosnő nem volt még egy Magyarországon. Oly módon kárpótolta alkatát színészettel, dinamizmussal, ritmusérzékkel, szenvedéllyel, mintha tűz égett volna benne.
Persze a sors is kegyes volt hozzá - vagy nevezzük inkább történelmi véletlennek? Jött ugyanis '56, és szinte az összes vezető balett-táncos elhagyta Magyarországot. Lakatost nem csupán a színészet emelte pályatársai fölé, hisz vérbeli táncosnő volt, s technika nélkül hiába a bármily erős jelenlét. Olyan forgástechnikával rendelkezett, hogy mindenkit képes volt levenni vele a lábáról. 30 évesen Kossuth-díjas lett, s az Operaház turnéin sztárként mutatkozhatott be a nemzetközi publikum előtt is. Állandó partnerei közé tartozott Havas Ferenc, Fülöp Viktor és Róna Viktor is, világhírű koreográfusokkal, Janine Charrat-val, Anton Dolinnel és John Gilpinnel dolgozott, s a Kádár-korszak légkörében valódi, ünnepelt sztárrá vált. Népszerűsége csúcsán egyre-másra szerepelt a magazinok címoldalán, s lelkes rajongótábora képeslapokon gyűjtötte igézőbbnél igézőbb portréfotóit. Közben, aki ismerte, tanúsítja: a megközelíthetetlennek tűnő díva, a fotókon megörökített primadonna a lehető legtermészetesebb és legközvetlenebb volt a magánéletben - vagány, nagyszájú és lezser. Csak éppen tudta, hogyan kell megjelenni a közönség előtt.
 |
Aztán eljött az idő, amikor egy táncos már nemigen húzhatja tovább: s az Operaház felszólította, vonuljon nyugdíjba. Oly magas volt ugyanis a fizetése, hogy abból négy fiatal szólistát tudtak szerződtetni. Lakatos ezt haláláig nem tudta elfogadni, s ma már nehéz eldönteni, valóban jókor kényszerítették-e visszavonulásra. Ki tudja, képes lett volna-e hatalmas energiával gyakorolni napról napra, ha a színpadi lehetőségek egyre ritkulnak. Technikai szempontból egyszerűen voltak jobb balerinák. Élete utolsó szakaszában ezért visszatért a szavakhoz, pontosabban az énekelt szöveghez: énekesnő lett, s rendszeresen lépett fel pódiumon meg a tévében. A nyolcvanas években, vendégként, balettelőadásokban is szerepelt, Markó Ivánnál, illetve Novák Ferencnél.
